Megérkeztél, hivatalosan átlépted a hegyek alkotta határvonalat. Érzed, hogy meg kell állnod és meg is teszed a következő pihenőnél. Elégedetten szívod a tüdődbe a friss levegőt, ujjaidat összefűzve nyújtózkodsz az ég felé, tagjaid hálásan remegnek. Csak azután kezdesz el szemlélődni miután túljutsz az első mozdulatokon, körbejárod az autót és az út menti területeket fürkészed. Az erdőség befelé egyre sűrűbb, kívülről szemlélődve szinte már járhatatlannak tetszik, ellenben az út menti részei meglehetősen szellősek. Nem messze észre is veszel egy ici-pici romos kis faházikót. Ablakai már rég nincsenek, az ajtót már alig tartja a rozsdás zsanér. A növényvilág teljesen belepte, belesüppedt, mint sebesült vad a mocsárba. Madarak, denevérek fészkelnek a padláson, rágcsálok és kígyók bújtak meg a deszkák között, egy méhraj szorgosan építgeti egyre monumentálisabb kastélyát.
Újabb határvonalat pillantasz meg ahogy fejedet lehajtva a cipőd elé bámulsz. Szürke aszfalt és zöldellő alacsony cserje. Csak egy lépés előre, erős késztetés fog el ahogy a lábaid alatt megérzed az élet vibrálását. Még a betonon, minden fizikai anyagon keresztül is összetéveszthetetlenül felismered. Lüktet, mint a szív, törtet, mint vér az erekben. Felemelve karjaidat észreveszed, hogy ujjaid alig észrevehetően, de remegnek. Már téged is átjárt, mindent megérintett. Átvilágít, ahogy a napfényei, rád telepszik, ahogy az idő is vállaidra. Pár perc alatt szinte mindent megtapasztalsz. Erőd lassan visszatér, megnyugszol ahogy feltöltődsz, de nem érted mi rejtőzik pontosan a fűben, a fák között, a hegyek mélyén és ez egyszerre ijeszt meg, valamint tesz kíváncsivá.
Hosszan fújod ki a levegőt, halkan sóhajtasz, majd hirtelen sarkon fordulsz, pár nagy lépéssel szinte visszarohansz a gépjárműhöz, feltéped az ajtót és az új élet lehetőségétől megrészegülve pattansz be a volán mögé, hogy végre elérhesd végleges állomásodat, az otthonodat.