|
Témaindító hozzászólás
|
2013.06.18. 12:26 - |
 Az erdő közelében egy ritkábban lakott részén a városnak egy szép nagy kúria magasodik. Számtalan szobával rendelkezik, hatalmas terasszal, rendezett udvarral, a gyerekek akár ház mellett húzódó kis pataknál is játszhatnak. |
[32-13] [12-1]
Rhakia Zeew-Goradha
 Őszintén erre számított a legkevésbé. Szíve nem csak a váratlan lépés miatt kezdett veszettül kalapálni mellkasában. Arca megint vörös lett, már másodjára hozta kislányos zavarba, ez csak tetézte az enyhe döbbent kifejezést.
Fájdalmasan rövid volt és fájdalmasan kevés. Benntartott levegőjét akadozottan sóhajtotta ki. Kábán próbálta bekapcsolni agyát, aztán rájött, hogy nem is akarja igazán. Nincs is ennél kellemesebb dolog.
Ez nem könnyíti meg. A francba is. De kellett, csak még egy kicsi. Lassan kezdett kilábalni rák vörös állapotából. Még mindig nem mozdult, csak tekintete ereszkedett lejjebb a férfi kezére. Megsimította arcát, már jól ismert mozdulat volt ez részéről. Nem húzta el kézfejét. Előrébb dőlt, homlokát Dante homlokának döntötte. Szemeit lassan lezárta, összeszorította. Arcán fájdalom tükröződött, de élvezte ezt a néma pillanatot.
Még egy kicsit. Csak még egy falatot.
Lassan vett levegőt, halkan, szinte félve. Kifújta. Mellkasa nagyokat emelkedett és süllyedt. A káoszban része lehetett egy pillanatnyi békében.
Vége volt, megszakította. Orrával éppen csak érintve a bőrfelületet simította meg, lehajtotta fejét. Haja arcába omlott így legalább nem látszott rajta az az elkínzott kifejezés ami elárulta őt. Vissza akar dőlni, a közelében lenni. Megszólalt, csak egy törékeny suttogó hangot sikerült előásnia bensőjéből.
- Még szerencse, hidd el borzalmasan festek. - Kezdett visszatérni belé az élet. Mosolygott, erőt érzett végtagjaiban. - Mindjárt jövök, hozok valami borogatást. - Tette hozzá valamivel magabiztosabb hangon. Lassan távolodott el, de amint már nem az ágyon támaszkodott kapkodásra váltott. Minél hamarabb vissza akart térni hozzá. Nem tartott tovább pár percnél. Egy tállal tippegett az ágyhoz amiben valami gőzölgő sötét folyadék volt, a tál szélére egy rongyot helyezett. Letette az asztalra, a rongyot belemártotta a gyógynövényes főzetbe majd gyengéden, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon mozdulatával Dante vörös jobb szemére helyezte.
- Ez majd segít a gyulladáson. - Nem is számított, hogy mit mond. Megint közel húzódott, de ez várható volt. Felsőtestével az ágyra dőlt, de lábai még mindig a földön voltak. Karjával a férfi mellkasát átölelve tartotta fekvő helyzetbe, igaz a megigazított párna azért annál jobban megemelte őket. - Biztos nem vagy éhes? - Duruzsolta miközben ujjaival felfelé lépkedett, megint a férfi arca felé vándoroltak, ezúttal tudatában sem volt mozdulatának.
- Próbálj meg aludni! Itt vagyok. Nem bánthatnak. - Tette hozzá. Szemhéját leeresztette mintha ezzel próbálná meggyőzni Dantét, mint a gyerekeket. Látod? Én is alszom. Résnyire nyitotta az egyiket, hogy megleshesse a reakciót. Kíváncsian kukucskált ki. |
Ilajvet
Utánozta Amber fintorát. – Én kevésbé. De örülök, hogy örülsz. – A szarkasztikus mondat csak úgy kicsúszott a száján, de meg is bánta. Amber törődött vele, aggódott érte. Hogy miért, arra nem talált választ. De nem is ez volt a lényeg. Hálátlannak érezte magát.
Csak bámulta őt és próbálta megfejteni, mi járhat a fejében. Beszívta az illatot, amikor a nő hozzá hajolt. Csak még egy kicsit. Elraktározta magában.
- Szomjas vagyok. – Ismerte el, közelebb hajolt. Elengedte az ágy szélét, kezét Amber arcához emelte, még közelebb dőlt. Ujjával a füle mögé simította az egyik tincset. Hüvelykujjával kis köröket írt le a füle mögött. A szempárba nézett. Végig simította az arcélét, könnyedén, lágyan fogta közre az állát és lehelletnyivel fentebb emelte. Kinyújtotta a nyakát és száját Amber ajkára tapasztotta. Először csak lágyan, könnyedén pecsételte meg a csókkal. Aztán ajkai szétváltak. Halkan sóhajtott, mellkasa erőteljesen megemelkedett és lesüllyedt, aztán nem vett levegőt. Gyengéden a szájába vette a nő ajkát, csak tartotta pár hosszú, elnyújtott másodpercig, majd elvált tőle. Most elszakította tőle a tekintetét, megszűnt a szemkontaktus. Helyette a nő haját babrálta, az egyik vállára eső tincset morzsolgatta, simogatta az ujjai között. – Nem látlak rendesen. |
Rhakia Zeew-Goradha
Mégsem ment, egyszerűen képtelen volt kontroll alatt tartani magát és érzéseit. Könnyei kibuggyantak és gyűlölte magát ezért, de már nem tehetett ellene. Szipogva fordította el fejét, Dante el is lökte magától így könnyebb is volt eltávolodnia. Hogy legyen ideje rendezni gondolatait keresett magának munkát, mégpedig a szilánkokat. Leguggolt és a nagyobb darabokat kezébe fektette, majd belegyűjtötte a kisebbeket. Az összeszedett darabokat egyelőre a kis asztalka fiókjába rakta.
Ezúttal megint másképpen kezelte a férfit. Az előbb gyengéden nyúlt karjához, hogy segítsen és látott is valamit aminek abban a pillanatban nem tulajdonított jelentőséget. Ezúttal határozottan, már-már durván húzta magához majd a törölközőt megfogta és a sebre tekerte.
- Igen, Amber vagyok. - Megejtett egy szomorkás mosolyt. Alkarjával megtörölte arcát. A közelben lévő széket az ágy mellé helyezte. - Te pedig jobb ha szót fogadsz mert ha megharagszom bünti lesz a vége. - Mutatóujjával nyomatékosította dorgálását. Túl gyorsan történt a váltás. De emlékeztette magát, hogy segítenie kell és nem önző módon keseregnie.
- Egyébként örülök, hogy...- Jól vagy? Nem, ez nem igaz elvégre a vak is látja, hogy Dante nincs jól. - ...élsz. - Elég idétlenül hangzott, arca értetlen grimaszba rándult. Hülyén hangzott és hülyén is érezte magát. Korrigálni kell. Megadóan sóhajtott, kicsit elemelkedett a széktől ajkait egyszer már tapasztalt módon a férfi vörös jobb szeme alatti részhez nyomta. Halk cuppanással zárta le gesztusát. Visszaereszkedett a székre.
- Nya. - Kezeivel valamiféle taps szerű dolgot tett, de annál óvatosabb volt. - Együttműködhetsz velem és szépen iszol egy kicsit vagy foghatjuk keményebbre és megitatlak. - Szemöldöke kérdőn megemelkedett. Csak rajtad áll. - Nem vagy éhes? Esetleg egy kis fájdalomcsillapítót? Egy romantikus regényt ne olvassak fel? Tudod, csak hogy ne unatkozz. - Vállát megvonta. A helyzethez méltatlan volt ez a viselkedés, komolytalan, persze emögött jóval több nyomott érzés bújkált és egyéb elfojtott cselekedetek. De ennek most nem volt itt az ideje. Talán majd egyszer, de valószínűbb, hogy soha. |
Ilajvet
Még mindig ott görnyedt az ágyon, lehunyt szemekkel, tompán. Nyomást érzett a homlokát, de időbe telt, amíg felfogta, hogy ez valaki keze. Nem igazán tudott ellenkezni, kelletlenül dőlt hátra. Kinyitotta a szemét, csak pislogott, egyre sűrűbben, de homályosan látott, a fájó szemére különösen, azzal csak összefolyt, fényes pacákat érzékelt. Tompa tekintettel bámult a nőre.
Aztán meghallotta a hangját. Halk, rövid kis suttogás volt, de azonnal párosította egy archoz. Amikor a nő fölé hajolt, hogy megigazítsa a párnát, már az illatát is érezte. Miért ilyen nehéz koncentrálnia? Szemeiben éles csillogás jelent meg a felkínált pohár láttán. Konokul, öszötönösen fordította el a fejét. – Nem vagyok... nyomorék. - Bizalmatlan volt és feszült, mert nem érezte azt, hogy önmaga. Mintha a gondolatai lekorlátozotódtak volna. Ott voltak, csak nem érte. Minden sejtével azért az egy névért küzdött- Hiszen az előbb már gondolt rá. Az előbb még itt volt az a szócska. Hová tűnt?
A felismerés jeges víz volt. De hát, hiszen ő az.
- Amber.
Figyelte a nőt, ahogyan néha elveszik az alakja a lámpa fényében, vagy ide-oda hullámzik.
- Amber Knight... – Szája sarkában aprócska mosoly kúszott felfelé. – Maximális pont...szám – mondta tördezetten, lehunyta a szemét és hátra döntötte a fejét. Remegve sóhajtott.
Az anyag a sebhez ért, megrándult az arca.. Érezte, ahogyan felgyorsul a szívverése. Az agya kapcsolt. A veszélyhelyzet érzete minden másodpercben nőtt. Megint neki látott a felülésnek, a kérés ellenére is. Amikor végre sikerült ismét ülő helyzetbe tornáznia magát, azonnal vissza húzta a karját. Amikor megmozdította, ismét vér szivárgott elő a sebből, beszínezte vele a kórházi hálóinget is, amikor az oldalához simította.
- Hagyd – mondta, megpróbált könnyű hangszínt elővenni. – Nem vészes.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Csak azután reagált miután hallotta a csörömpölést, de még akkor is hezitált pár pillanatig. A férfi nem törődött Dantéval. Se őt, sem másokat nem érdekelte a sorsa elvégre nem tudták hasznosítani. Agya egyébként is azon kattogott, hogy milyen módon szidja le drága tanítványát. Talán kedvesebb fogadtatásban kéne részesítenie mikor felébred. Talán.
Mire a függöny mögé lépett már vérzett Dante karja. Próbált nem kétségbeesni, de nehéz volt nem így tennie. Ez a lépése nem hozta el az elérzékenyülő megkönnyebbülést, sőt a férfi arcát nézve még jobban remegett. Miértt félti ennyire ezeket a jóformán ismeretlen embereket? Ahogy az ágyhoz lépett lábával hanyagul félrelökte a szilánkokat, hogy kisebb eséllyel essen el rajtuk. Fél karjával az ágyra támaszkodott, másik kezét Dante homlokára simítva nyomta vissza a párnára.
- Semmi baj. Vigyázok rád. - Lehelte óvatosan a szavakat. Szemeibe ismét könnyek szöktek, de arca ezúttal érzelemmentes maradt. A párnát feljebb húzta így megemelve egy kicsit a beteg felsőtestét. Egy pillanat alatt eltűnt és vissza is tért. Törölköző volt nála valamint egy pohár víz. Először a vizet emelte a férfi ajkaihoz, akár el is tolhatja, de ha nem akkor figyelembevéve gyengélkedő állapotát ebben is segít. Ha ezt végre letudta akkor a törölköző segítségével felitatva a vért megnézheti végre a sebet.
- Kérlek - Hangja ijesztő volt, rendkívül sebezhető könyörgés. Mostanában egyre többször dobta sutba büszkeségét. - Maradj nyugton! Én majd segítek. - Közel hajolt, majdnem Dante arcába. Könnyei kezdtek visszahúzódni, úgy tűnt nem csordulnak ki, de szemei még mindig csillogtak. Próbálta felmérni a férfi állapotát. Mennyire lehet rosszul? Tudja mi történt? Hol van? Hogy ki ő? |
Ilajvet
Már ébren volt, de a tudata még szunnyadt. Ki tudja, mióta feküdt ebben a tompa állapotban. Úgy érezte, képtelen megformálni a gondolatait, a világ jelenleg egy sötét és zajos forgatag, amit nem tud értelmezni.
Zúgás. Egy autó zaja? Nem. Ventillátor? Nem.
Mi ez? Pittyegés.
Most már érezte, hogy ébren van. Hirtelen mintha minden emlék rá akart volna zúdulni, de csak foszlányok futottak át az agyán. Abban a pillanatban végre felfogta, hol is van most. Knight. Projekt. Veszély. Amber és Toby.
Kinyitotta a szemét, ami maró fájdalommal járt. A fehérség úgy érezte, megvakítja. Az egyik szeme különösen fájt, mintha kést forgattak volna benne. Hunyorogva megpróbált felülni, kapaszkodót keresni, de a keze csak lassan mozdult, először tompa lüktetést érzett, aztán felszisszent a hirtelen fájdalomtól. Lenézett és látta, hogy a jobb karja fel van kötözve. Ezúttal a bal karját vette segítségül, látott valamit a szeme sarkából, egy komódnak látszó bútordarabot. Kinyújtotta a kezét, ami valami hidegbe ütközött. Egy vázába, ami a lendülettől felborult és szilánkokra tört a padlón. Káromkodott. Az ágy szélébe kapaszkodott és többszöri kísérlet után felhúzta magát. Nagy nyögéssel előre görnyedt. Már ennyitől is szörnyen kimerültnek érezte magát. Figyelte a felkötött karját. Meg tudta mozdítani, bár iszonyatosan fájt, begipszelve sem volt. Nincs törés. A válla legalább annyira fájt.
Oldalra fordította a fejét. Infúzióra kötötték. Azonnal ki akarta szedni a tűt magából. Másik karja igencsak használhatatlan volt a feladatra, próbálta kis mozgásra bírni az izmokat, de a folyamatos, tűrhetetlen fájdalom nem hagyta, hogy elvégezze a műveletet. A realitása még az agya hátsó felében rejtőzködött. Nem gondolkodott tisztán, csak azt tudta, hogy ki kell szednie magából ezt az átkozott tűt. Nem bízom ezekben. Ki kell ezt szednem. Gyorsan.
Mielőtt átgondolta volna, a fogai közé vette az átlátszó kis csövet. Összeszorította a fogát és rántott egyet rajta. A tapasz nem engedett. Felmordult és ezúttal erősebben próbálta. Fájdalmas hangot adott, ahogyan az kiszakadt a karjából, felhasítva a bőrét. Egy jó ujjnyi helyből sebesen kezdett szivárogni a vér, fürge csíkokban le a kézfején, a tenyerébe, onnan pedig a fehér ágyneműre. Felszisszent.
Megszédült, minden elsötétült. Lehorgasztotta a fejét és így lélegzett egy darabig. Nagyon hangosan zúgott a feje, sípolt és csengett, még a műszerek zaját sem hallotta tőle. Mintha egyre hangosabb lett volna. Megpróbálta megformálni a szavakat, lehetőleg elég hangosan. – Valaki... hozzon egy... törölközőt... és... istenemre, egy átkozott cigit. |
Idhren Zeew-Goradha
 Nem látta értelmét bármilyen taktikát is kieszelni. Itt nem nyerhetnek, ezt már akkor tudta amikor edzésüket félbeszakító emberek éhesen villogó szemekkel vizslatták őket. Itt végük. Nem hitte volna, hogy ilyen rohadt gyorsan agyonverik. Az egészben csak az zavarta, hogy más is látja. Amíg Amber nem tudott a helyről, amíg Toby és Dante nem volt itt nem feszélyezte annyira a dolog így viszont mindig csorba esett a büszkeségén.
De már mindegy. Abban a pillanatban teljesen biztos volt abban, hogy az utolsó lépéseket teszi meg. Vigyorogva nézett hátra Danténak, majd a következő pillanatban lendületet felhasználva lépett előre. Minden erejét, tömegét beleadta az ütésbe. Az nem érdekelte, hogy kit talál el. Elvégre mit számít? Ennyi emberrel szemben? Ha meg kell halnia legalább ne legyen könnyű áldozat.
Ismerős hangok üvöltötte rá minden ocsmány sértést. Igen, őt eddig sem szerette itt senki. Pár ütést sikerült elkerülnie, de lendületének köszönhetően ez is nehézkes volt. Elvesztette egyensülyát, szerencséjére volt valaki kedves és megragadta. Micsoda úriember. Hátulról fogta le, vigyorogva kínálta fel társainak. Még előzékeny is. Vicsorogva rúgta állkapcson az első felé érkező éhes vadállatot, de a többit már nem tudta megfékezni. Hiába vergődött teljes erejével, gyenge volt. Nem csak azért mert egy egész embertömeg rontott rájuk, sebesült volt, kimerült. Elkapták a lábát is. Nem maradt fegyvere. Teste fájdalmasan görnyedt össze ahogy az ütéseket rámérték.
Oldalra pillantott. A fergetegen keresztül nem látott semmit. Nem látta Ambert. Szerencsére. A férfi hátrafeszítette csuklóját, fejét hajánál fogva hátrarántotta, hogy ne tudja elfordítani tekintetét. - Állítsd le őket! Kérlek. - Minden könyörgése hiábavaló volt.
Dante után Morna is eltűnt. Erőszakosan a földre lökték, többen ráugrottak ezzel a vetődéssel is újabb sérüléseket okozva neki. Ekkor már valószínűleg nem volt magánál. Minden bizonnyal Dante sem.
A segítség minden igyekezete ellenére későn, de még pont időben érkezett. Energiahullámok löktek hátra 4-5 fős embercsoportokat. Elszabadult a pokol, az őrök pár jól láthatóan fegyelmezett, kiképezett katona parancsára közbeléptek, de addigra már mindenki elvesztette a józaneszét. Páran közrefogták Ambert és a kisfiút, azonnal a nő fejét előrehajtva - ezzel védve azt esetleges eltévedt támadástól - igyekezték kimenekíteni. A többiek utat vágtak maguknak a tömegben.
A feketébe öltözött katonák egy pillanatra sem vesztették el fejüket. Tudták mit csinálnak, nem tartottak a veszett csürhétől. Ez hatalmasabb volt az örjöngő tömegnél. Amint sikerült egy-egy embernek elérnie Dantét és Megant hozzájuk térdelve újabb energiahullámmal eltaszította a támadókat. A düh nem csillapodott, de valamiféle félelem lett úrrá mindenkin. Vicsorogva hátráltak, egyesek még tiltakoztak, de őket is hamar földre terítették egy-egy jól irányzott ütéssel. Ez volt a különbség köztük. Tudták mit csinálnak, nem pedig az észnélküli erőre támaszkodtak.
Erős karok emelték meg a szétvert testeket. Fürgén pattantak fel a földről és rohantak kifelé miközben előlről és hátulról katonatársaik fedezték őket. Szervezettek voltak és emellett valóban gyorsak. Mintha nem is több tíz kilókat kéne megemelniük. Csodálatos dolgokra képes az adrenalin.
Az orvosi szoba. Már megint. Itt nyugalom volt, egészen békés, mint egy makulátlan menedék. Amber könyörgésének hála sikerült elérnie, hogy maradhasson. Toby, Dante és Megan pihent a függönyök mögött, ő pedig egy széken kuporogva nézett maga elé. Könnyei már rég felszáradtak, ő maga már rég kiszáradt, csak gyulladt vörös szemei jelezték azt, hogy az eltelt néma napokban szörnyen szenvedett. Egyedül.
A függönyöket a kifejezetten barátságos ápolók óvatos toleranciával húzták el, hogy ne zavarják meg a gyengélkedőket. Bennük nem volt az az őrület, sőt mondhatni emberségesek voltak. Bár lassan a közöny felé sodródtak az egyre több tragikus esetet látva, de szemeik őszinte együttérzést sugároztak. Főleg a fiatalabb, még pályakezdőknél.
Ivor vonásai a szokottnál is keményebbek voltak, persze amennyire elhalt szövetei engedték. Nem szólt semmit, már órák óta állt a falnak támaszkodva, némán. Még csak rá sem pillantott a széken görnyedő nőre. Vártak. Mind a ketten arra vártak, hogy valakitől valamiféle mozgolódás érkezzen, jel arra, hogy már az éberség állapotába vergődött. |
Ilajvet
A helyzet hamarabb a visszájára fordult, mint tervezte. De legalább Toby kikerült a képből. Tekintete megtalálta a kisfiút, majd Ambert is, a nő csuklóját szorító kézfejet fixírozta összeszűkült szemmel.
Hallgatta a férfit, aki úgy tűnt, rá se hederít. A „játszótárs” megnevezésre mosolyogva emelte felé kinyújtott karját, amikor pedig szemmagasságba ért ökölbe szorított kezéből kimutatta a középső ujját.
Közelíteni kezdtek feléjük. Egyértelművé vált a felállás. Valami megmozdult benne. Valami kinyitotta a szemét, valami megnyújtózott és karmaival végig szántotta a mellkasát belülről. Felmordult a tömeg közeledésére, a morajlást agresszív, provokáló vicsorgással fogadta, mint aki nem bánja, sőt, bátorítja őket. Gyerünk! Oldalra pillantott Meganra. Ha tetszik, ha nem, most egy cipőben jártak. Tett egy lépést előre és megfordult, hogy mindketten háttal álljanak egymásnak. Így több esélyük lesz, persze csak ha a nő sem akar térdre borulva esedezni a kegyelemért. Nem kellett feltennie ezt a kérdést magában, mert tudta a helyes választ.
- Nos, úgy tűnik nem nagy az egyetértés – szólt hátra hozzá, vigyorgva, élesen fürkészte a rájuk rontani készülő népséget. A szűkülő kör úgy tűnt, mindjárt bekebelezi őket. Másodpercről-másodpercre, méterről-méterre. Felemelte állát, hogy átlásson a tömegen, az edző felé fordult. – Tudod mit? – Mutatóujját a férfira szegezte, vigyora kiszélesedett. – Baszd meg.
Kinyújtott ujját egyenként hordozta a végig a közeledő Projekteken. – Baszd meg. Baszd meg. Te is baszd meg. – Karját végighúzta a levegőben, fél testtel fordult körbe, olyan volt, mint valami agyament diszkótáncos figura. A hangszíne mondatrészenként változott. – Baszd meg, baszd meg, baszd meg, baszd meg és te is baszd meg. Baszd meg.
Az utolsó jókívánságra alig maradt ideje, valaki kivágódott az első sorból, egyenesen felé. A férfi azzal a lendülettel a támadó grabancába akaszkodott és hátra taszította, oda, ahonnan jött. De nem tétlenkedett egy másodpercet sem, őrült módon azonnal az említett személy után vetődött ő is. Mint egy rocksztár, aki a rajongói közé veti magát a koncert hevében. De ezek nem rajongásból akarták letépni a ruháját, hanem hogy aztán a húst is lekaparhassák a csontjáról. Pillanatok alatt eltűnt az embertengerben. Csak onnan lehetett megállapítani, hol landolt, hogy pillanatok múlva oda csoportosultak a támadók. Mint egy darab csont egy kiéhezett kutyafalka közé vetve. Aztán pár pillanatra megint feltűnt, egy fekvő férfi fölött térdelve, ahogyan megállás nélkül, sorozatosan az arcába öklöz. Majd kapott egy fejrúgást. Újból ide-oda tolongó testek, összefolyó végtagok, fejek, kiáltozás. Két karját többen egyszerre fogták le, próbált kitörni, rángatózott, küzdött, harciasan ordított és hörgött. A köréjük csoportosuló tömeg most nem tolongott annyira, olyasféle kört alakítottak most a sakkban tartott Dante körül, mint amivel megkezdték a támadást. Röhögtek, színesebbnél-színesebb jelzőket kiáltoztak a férfinak. Aztán egyszerre ketten-hárman kezdték ütni-rúgni, szépen sorjában, hogy mindenki kivehesse a jussát. Az egyikük, aki zömök, hústorony termetével kitűnt a tömegből helyet csinált magának, arébb lökte az útból társait, megállt a még mindig lefogott férfivel szemben. A körülállók hangos, állatias üvöltéssel biztatták. Minden bizonnyal már kivívta magának párszor az elismerést. Fél kézzel megragadta Dante torkát, az arcába hajolt, agresszívan vigyorgott, majd húzni kezdte felfelé. A törzsies kántáláshoz hasonlító morajlás a tetőfokra hágott...
... és abban a pillanatban egy szép adag, kiadós köpet nyál landolt a hústorony arcán. Csak egy pillanatnyi döbbenet, figyelte a rá vigyorgó, számtalan sebből vérző, vöröslő arcot, aztán nyers üvöltéssel Dantéra vetette magát, olyan erővel hogy még az őt lefogók is velük sodródtak a földre. Megint eltűnt, csak az ökölcsapás hangjai adtak helyzetjelentést a történésekről.
|
Idhren Zeew-Goradha
Ott volt, csendes szemlélőként. Sebekkel borítva, úgy hajolt előre, mintha már nem is élt volna. Csak egy szobor lenne. Hallotta ahogy ketten mellette beszélgetnek, de nem figyelt a szavakra, nem akarta meghallani őket, mert nem volt köze hozzájuk. Látta a tragédia kezdetét. Már akkor tudta mi lesz amikor Tobyt a többi gyerek közé vitték.
Amber nem tudta. Honnan tudhatta volna? Ő mindig a legjobbat remélte, azt hitte az egész csak ijesztő lesz, kicsit megterhelő, de ennyivel letudják. Nem számított erre a kimenetelre. Azonnal felpattant a parancsot hallva, idegesen toporgott, de nem tudta mit cselekedjen.
Megan Dantéval szinte egyidejűleg pattant fel. Túl sok adrenalin áramlott benne, hogy a fájdalom visszatartsa. Még ennyi év után is fuldoklott a gyűlölettől mikor egy ilyen jelenetet látott. Nem tudta megfékezni magát és nem is akarta, pedig tudta, hogy ezzel nem csak a kölyöknek tesznek rosszat, de saját maguknak is. Dante beszélt, ő cselekedett. Nem ütötte meg a másik gyereket, de a nyakánál megragadva letépte Tobyról és távolabb lökte. Nem tudott megállni a talpán és nyikkanva esett hátra. Legszívesebben agyonverte volna, de tudta, hogy nem az ő hibája. Ő is csak egy áldozat, igaz ez nem mentesíti bűneitől, de hozzá képest túl gyenge volt ahhoz, hogy bántsa.
Eközben már rajtuk felbátorodva Amber is ott termett. Toby fölé hajolt, készen arra, hogy akár saját testével óvja. Karjánál fogva felhúzta a kisfiút és magához ölelte. Csak a holttestén keresztül érhették volna el.
Ez a rebellis viselkedés megdöbbentette és hergelte a trénert és segítőit. Mégis mit képzelnek? Undor fogta el ahogy a hősködést elnézve. Jaj de naiv, de gyenge. Szembe tudta volna köpni a kis csapatot és ezzel nem volt egyedül. Közel száz ember hagyta abba az edzést, minden szem rájuk szegeződött. Mindenki dühöt érzett. Volt aki megértette a kis csapatot, de ők voltak kevesebben. A legtöbb ember itt nevelkedett vagy már olyan rég élte ezt az életet, hogy nem is emlékezett a régire. Nekik már nem volt másuk. Csak az edzés, csak az, hogy jobbak legyenek, az élet halál harc és az engedelmesség. Minden más megvetendő. Gyengeség.
- Bájos. - Oldalra köpött kifejezve megvetését. Először Meganra pillantott. - Jó újra itt látni, remélem kiélvezted a szabadságot. - Majd Dantéra nézett, hosszan, csendben vizsgálta. Szavait elengedte füle mellett. - Látom találtál magadnak játszótársat is. - Gúnyosan vigyorgott, idősödő mivolta miatt elsárgult megviselt fogai még gusztustalanabbá tették. Előrelépett, Ambert csuklójánál fogva rántotta magához, túl közel. Mivel a nő karjaival védte Tobyt ezért ezáltal őt is magával sodorta. Megan és Dante védtelenül maradtak. A férfi karját felemelte, az ostor süvített, majd csattant, szinte már dörrent. Minden feszülten várakozó éhes vadállat vicsorgott. Felbosszantotta őket. Izgatottan toporogva, megfeszült izmokkal várták, hogy mikor vethetik magukat a két áldozatra. A gyerekek jobbnak látták kivonulni a képből.
- Mit szólnátok ha egy kedves üdvözléssel fogadnánk újdonsült látogatóinkat? - A tömeg elégedett üvöltő morajlásba kezdett. Még gyorsabban kezdett el mocorogni. A kör szűkült. - Jó étvágyat! - Karjait kitárta, mintha egy régi ismerőst üdvözölt volna otthonában. Ez volt a jel, a kör pillanatok alatt szűkülni kezdett, majd bezárult körülöttük. Az őrök felkészültek, fegyvereiket élesítették, hogy majd ha parancsot kapnak rá kimentsék a két zavarkeltőt.
A férfi Amber füléhez hajolt, egy elégedett vigyorral agresszív hangon és valamilyen ismeretlen nyelven beszélt. Nem volt behatárolható az átlag embereknek, hacsak nem jártasak a halhatatlanok világában. Amber szabadulni próbált, meg akarta akadályozni, még akkor is ha a tömeggel szemben nem ért volna semmit. De jobb lett volna, mint megint lefogva végignézni. Ez volt az ő átka. De legalább Toby ott volt mellette. |
Ilajvet
Felemelte a fejét, összevonta a szemöldökét. Ingatag, bizonytalan kifejezéssel nézett Amber szemébe, miközben a nő ujjait a saját kézfején érezte. Meglepődött és ez a döbbenet ha csak halovány, rejtett módon is, de tükröződött az arcán. Szólásra nyitotta a száját, de aztán csak nyelt egyet. Bólintott. Kissé megfeszültek az ujjai, mintha a keze ökölbe akart volna rándulni. Megszilárdította az arcát, egy köszörüléssel pedig a hangját is. – Úgy lesz. – Mielőtt bármi mást reagált volna, a kiáltás elterelte a figyelmét.
Szemei először kikerekedtek, aztán összeszűkültek. Öklét a szájához emelte, nagyot fújt, előre dőlt. Már tudta, mi fog történni, mielőtt még kimondták volna.
Qin
Toby arcán értetlenség tükröződött, bizonytalan lépést tett hátra. Még onnan fentről is lehetett látni, ahogyan reszket. Remegő térdekkel bámult hol ellenfelére, hogy a parancsot adó férfire. A másik gyerek még egy határozott lépést tett előre, Toby vele párhuzamosan egyet hátra. Elsápadt, beharapta a száját, ellenfelére nézett, aki türelmetlenül várta, hogy kezdjen hozzá a feladathoz. Lassan, bizonytalanul megrázta a fejét és ez volt az a pont, ahol betelt a pohár. Társa hirtelen elé szökkent és határozott mozdulattal, vállainál fogva lökött rajta egyet. – Na, gyerünk!
A fiú megtántorodott, kereste az egyensúlyát. Csak hebegett, nagyon akart mondani valamit, de a félelem és a gyors történések belé fojtották a szót. Még mindig a fejét rázta, ez pedig ellenfeléből dühöt, türelmetlenséget és ezúttal valódi agressziót váltott ki. Újból eltaszította, ezúttal erősebben. Hiába az előző lökés, a gyermeket ez a lépés újból váratlanul érte. – Ne...- végre hang jött ki a torkán, megtántorodott, hátra zuhant. Az ellenfél felette állt.
- Állj már fel! – sürgette.
Toby azonban kővé dermedt, még arra sem volt képes, hogy feltápászkodjon, pedig esélyt kapott, ha nem is arra, hogy támadjon, de legalább védekezzen. Mivel a Projekt úgy vélte, hogy ellensége nem él a felkínált lehetőséggel, nem finomkodott tovább. Nem tűnt nagy feladatnak felülkerekedni kortársán, ezért úgy döntött, ha már győzni fog, akkor rendesen csinálnja. Itt az alkalom bizonyítani tanárjának és a többeiknek egyaránt.
Tobyt rúgás érte, rövden vinnyogott, ösztönösen összehúzta magát, kezeivel a fejét védte, felhúzott térdeivel pedig a hasát. Ellenfele lehajolt, fél térddel a fekvő testre nehezedett, ököllel kezdte püfölni. Nem célirányos ütések voltak, inkább hisztérikus kitörés, ott találta el, ahol csak érte. Az ütések között a Projekt zihálva kiáltozott a fiú felett: - Miért... nem... csinálsz... végre... valamit? – Már lihegett, de nem hagyta abba. Nem is úgy tűnt, mintha Tobyra lenne dühös. Csak eszköz volt, könnyű céltábla, amin levezethette saját felgyülemlett érzéseit. Nem csak a mérgét, agresszióját. A bezártság félelmet, reménytelenséget és végtelen keserűséget is generált. A megtört lelkeknek pedig néha nem a sírás, hanem sokkal keményebb módszer szolgál gyógyírként. Utat találnak a megkönnyebbüléshez akkor is, ha ezzel bántaniuk kell valakit, aki nem ártott nekik. – Harcolj! – ezúttal a fejét találta el, Toby már egészen apró gombóccá kuporodott a földön. Lesiklott a keze az arcáról, tekintetét a lelátó irányába emelte. A könnyes szempár megtalálta Dantét. Néma kiáltásra nyílt a szája.
Ilajvet
A férfi hirtelen robbant, eddig előre görnyedve hallgatott. Most a semmiből pattant fel, hangja ketté vágta a levegőt.
– Elég! – Dühösen indult a pálya felé, gyors, határozott léptekkel. Lobbanékony, elektromos energiát sodort magával, ami úgy feszült köré, mint valami láthatatlan, de tisztán érezhető pajzs.
A Toby fölé hajoló gyerek ökle megállt a levegőben. Láthatóan megriadt a közeledő idegentől. A férfi tekintete először őt találta meg, tekintete egyértelmű üzenet volt: még egy ütés és ketté törlek. Azonban az ellenfél várakozása ellenére Dante nem őt vette célba. Megállt a pálya szélén, de ez hatalmas erőfeszítésekbe került. Az edző felé fordult. – Ez egy gyerek, te szadista szarházi! – karját indulatosan Toby felé lendítette, úgy mutatott rá. – Gyerekek!
|
Rhakia Zeew-Goradha
Gyenge pillanatai egyike volt ez. Olyan félelemszintű aggodalommal szemlélte a felmérést, mintha éppen az múlna rajta, hogy a kisfiú életben maradhat vagy sem. De lehet, hogy az múlik rajta. Már semmiben sem volt biztos. Persze ez a féltés nem csak egy személyre irányult, volt még valaki aki ugyanolyan kérdőjel volt számára. Miért? Nem tudta, de amint ez a gondolat megjelent fejében az a bizonyos illető megszólalt.
Csak egy pillanatig volt képes az arcára nézni, tekintete egyből lejjebb vándorolt a közöttük lévő kis üres térre a padon. Sóhajtott. Szeretett volna hinni ebben, de tudta, hogy mindez áltatás volna. Hiába hajtogatja ezt magának sosem nyugodhat meg teljesen, mert mindez csak egy illuzió. Egy hazugság. Nem tetszett az élet irónikus humora, elvégre az ő területe volt az illuziók keltése, a hazugságokkal történő gyözelem, gyilkosság.
- Remélem igazad van. - Egy mosolyt erőltetett az arcára, majd bólintott. Félt bármit is tenni, még a neki suttogott szavakra sem reagált egy jó ideig. Aztán bátorságát összeszedve egy arasznyival közelebb csúszott Dantéhoz. Komikus volt így látni a szinte mindig magabiztos nőt, de leginkább a szánalmas jelző volt illő rá.
- Sajnálom, de az még messze van. - Nem kételkedett abban, hogy eljön majd a szabadság órája. Talán azért mert más lehetősége nem volt. Csak remélni tudott, bizakodni és megtenni azt amit csak lehet. - A neheze még hátravan... - Tette hozzá halkabban, egy újabb pillantás a férfi meggyötört arcára. Akadozott mozdulattal simította kezét Dante kézfejére. - De kijutunk innen. Biztos vagyok benne. Ezt megígérhetem neked. - Gyengéd határozottsággal szorította meg a férfi kezét. Most először nézett rá huzamosabb ideig, azt akarta, hogy ő is ránézzen, hogyha más nem is, de legalább egy pillanatra szemébe nézzen. Akkor láthatta, hogy mindezt teljesen komolyan gondolja.
Sípszó szakította ketté a csendet. - Gyorsabban! - Érkezett a parancs mire a már képzett és fegyelmezett gyermekcsoport szinte egy emberként futott egyre fokozódó tempóban. A felügyelők tekintete inkább Tobyra szegeződött, miközben őt méregették fürgén jegyzeteltek. Még közel sem volt itt a vége.
- Kérhetnék valamit? - Elhúzódott, zavartan fordította el a fejét, úgy tett mintha az éppen nyögve edző Projekteket figyelné. Hol ujjait ropogtatta idegesen, hol pedig ruháját morzsolta. Viselkedése egészen kellemetlen irányt vett mióta Dante elutasította. - Maradj mellettem. - Megköszörülte torkát, fürgén hozzátette. - Mármint, te ember vagy, halandó. Nem tudom ez miben befolyásolhat bármit is...- Nyugodtabb lennék. - Rendben? - Na nem mintha Ambernek sok tapasztalata lett volna azzal a világgal kapcsolatban ahova csöppentek. Ez a terep fullasztó volt, nem tudta kezelni. Itt Morna volt otthon. Amber a cselszövések aljas hálójához szokott, itt nem volt annyi hatalma, de ez nem számított. Függetlenül attól, hogy melyikőjüket fenyegetné veszély gondolkodásnélkül cselekedne. Bármiről is volna szó.
A hatodik kör végénél újabb csípszó és újabb parancs. - Állj! Sorakozó! - Mindenki tudta a helyét, lihegve rendeződtek, karjaikat hátuk mögött összekulcsolva kihúzva meredtek a semmibe. Nem kockáztatták meg azt a tiszteletlenséget, hogy a trénerre és a felügyelőkre pillantsanak. Még azzal is küzdöttek, hogy hangosan vegyék a levegőt, nehogy véletlenül magukra haragítsanak bárkit is.
- AS509-es alany. - A férfi üvöltve beszélt akárcsak a katonaságban. Mind a gyerek megnevezése, mind pedig az "edző" stílusa undort váltott ki a két nővérből. - Volt már résza fizikai összecsapásban? - A válasz nem számított, a döntést már rég meghozták. A férfi a másik legkisebb gyerekre nézett. Majdnem ugyanaz a testalkat, habitus, korban is csak kicsivel lehetett idősebb. Meg sem kellett szólalni, egy biccentés és mindenki tett három lépést hátra, míg az idegen Projekt kettőt előre, majd Toby felé fordult.
- Lássuk mit tudsz! Tiéd az első ütés joga. - mivel ez csak egy felmérés lett volna ezért választott egy gyengébb példányt, ezért döntött úgy, hogy az "ellenfél" ne reagáljon egészen addig amíg Toby nem szánja támadásra magát. a feladat könnyített volt, kicsit már túlzottan is figyelembevéve a gyermek értékes képességét. - Rajta! - |
Ilajvet
Hanyag tartásban ült, egyik lábát felhúzta, cipőjét megvetette a pad felületén. Térdén támaszkodott. előre görnyedve figyelte a történéseket. Toby engedelmes, szófogadó magatartását azzal a szadista hajcsárral szemben. Szíve szerint behúzott volna neki, ami nem segített volna jelenlegi helyzetén, ezért remélte, hogy neki nem kell majd oda állnia elé. Őszintén szólva, melyik istenverte alaknak nem húzott volna be ezen a helyen? Időzített bomba volt.
Figyelte Tobyt, ahogyan futásnak ered. Izgága kölyök volt, de gyenge felépítésű. Már az első kör után lihegett, tenyerét a bordájára szorította. De futott tovább.
Ne állj meg – tátogta a férfi szinte öntudatlanul.
Néha oldalra sandított Amberre, de sosem nézett rá elég ideig ahhoz, hogy kialakulhasson a szemkontaktus. Nem értette. Miért ilyen fontos a nőnek a kölyök? Mikor alakult ki közöttük ez a kapcsolat, mi okból? Zavarta.
- Szívós kis törpe. – Egyszerű kijelentés volt, de mégis valamiféle megnyugtatásként akarta közölni. – Ki sem néznéd belőle, amilyen kis vézna.
Ezt követően jó ideig csendben maradt, elfordította a fejét. Hallgatott, de a hallgatása is tele volt zajjal. Cikázó, elfojtott gondolatok, feszültség, bizonytalanság és mindezek mellé valami érthetetlen sóvárgás.
Ezúttal sokkal halkabban szólalt meg, majdnem suttogott. – Amber, ki kell jutnom innen. |
Rhakia Zeew-Goradha
Nem is figyelt már a férfira, de természetesen akkor sem teljesítette volna "kérését" ha hallja azt. Toby, a kapaszkodó, a kis reménysugár, az örömteli napfény. Csak ő számított. ebben a pillanatban azon a rózsás arcon kívül nem létezett senki számára. Most, hogy egy kis életet hozott a halál közé szüksége volt rá. De a kérdést bármennyire is akarta, nem tudta elkerülni.
Lefagyott, levegőjét visszatartotta, egyetlen pillanatig hagyta, hogy az emlékek hulláma körbeölelje. Elhúzódott a kisfiútól. Elgyengülésére a sarokban megbúvó sebesült vadállat is felfigyelt. Miközben patakzó vérével küszködött fenyegetően csillantak meg szemei. Ez engem is érdekelne. Éhesen hajolt előre, még többet szívott magába testvére félelméből és fájdalmából.
Az egyik evőeszközéért nyúlt, nevezetesen a villához, majd a tányéron lévő főzelék szerű valamit kezdte el piszkálgatni. Nem volt éhes, a legkevésbé sem, annak ellenére sem, hogy már jó ideje nem evett rendesen. Már beszélgetni sem volt kedve, vagy bárki mással egy légtérben lenni. Még mindig néma csend, csak a porcelán és a fém csilingelése hallatszott ahogy egymásnak koccannak. Unottan könyökölt és a semmibe révedt.
Pár feszült másodperc után mintha parancsszóra érkeztek volna meg az emberek. Őrök, orvosok, egyszerű takarítók. Tobyt az egyik ápoló vitte magával, egyszerű vizsgálatokat végeztek el rajta, hogy láthassák a teszt mennyire gyengítette le, majd visszavitték a szobájába. Dante és immár Amber társaságában tölthette az éjszakát.
Másnap reggel tálcákon hozták az ételt. A nő gondolkodás nélkül nyújtotta oda a kisfiúnak. Nem volt éhes. Egy órával később őrök vezették ki őket, megint egy ismeretlen folyosórendszert jártak be.
Meglepően nagy zárt térbe érkeztek. A körpálya szélét valóban futásra alakították ki, alig léptek be az ajtón máris elszáguldott mellettük pár eltökélt Projekt. Középen különféle csoportokat alakítottak ki, ők képességüknek megfelelően, de valamilyen azonos sémát követve végezték el a kiszabott feladatukat. Nagyrészt férfiak, egyenruhában vagy félmeztelenül. Testüket több helyen is apró sebhelyek borították, tekintetük nagyobb részének eltökéltséget sugárzott, volt akinél jelen volt még a dac, a szabadság iránti vágy, de a legtöbben már megtörtek. Az őr meglökte hátulról Tobyt, előre, míg Dantét és Ambert a padhoz vezették. Megan már ott ült, előredőlt. Áradt belőle a gusztustalan gyógykenőcsök gyomorfacsaró elegye. Sebeit kaparászta, arra sem méltatta "társait", hogy rájuk pillantson. Amber feszengve helyezkedett, féltőn figyelte mi fog történni Tobyval.
Az ideiglenes tréner nem egyszerűen goromba volt, szadista vigyor feszült arcára ahogy az újoncra pillantott. A többi gyerek közé állították egy soros vonalba. Nem húzta az időt nevetséges színjátékkal, megvető pillantással méregette a kölyköt, mint egy tárgyat vagy egy ebet amit alaposan meg kell vizsgálni mielőtt megvásárolna az ember.
- Toby Cobble, azonosító AS509. - Szólalt meg szinte üvöltve, mire aszisztense fürgén egy cimkére karcolta az azonosítót. - Felejtsd el a neved! Mostantól nincs. Értetted? - Az aszisztens minél kisebbre összehúzva magát lépett oda a fiúhoz. A cimkét durván bal oldalt a mellkasára ragasztotta. A fehér papírra nagy nyomtatott betűkkel írták: AS509.
A férfi füttyentett, ugyan mindenki ráfigyelt eddig is - elvégre mást nem is mertek tenni - de ez nem is erre szolgált. Jelzés volt, most veszi kezdetét az edzés.
- Futás! - Érkezett a parancs. Mindenki engedelmesen fordult jobbra, egysoros vonalban meneteltek előre, felsorakoztak a pályaszélénél. Várták a jelet, de mielőtt ez megtörténhetett volna az edző még szükségesnek vélte, hogy pár rövid jótanáccsal ellássa a zöldfűlűt. - Ne maradj le! Nem állhatsz meg, egy pillanatra sem! Ha nem bírod...bírnod kell, mert véged. - Hátrébb lépett, végignézett az ifjakon, majd újabb fütyszó jelezte a rajtot. Mindenki veszett tempóban indult el. |
Ilajvet
Amber minél közelebb hajolt, az ő szemöldöke annál lejjebb ereszkedett. Nem vett levegőt, csak nagyot nyelt. Amikor a nő ajka a bőréhez, lehunyta a szemét. Felidézte azt a legutóbbi csókot, amit Amber szájából hirtelen és nyersen kapott. Vágyott rá, hogy újból érezze. Vágyott rá, hogy a fogai között érezze az ajkát.
Vágyott arra, hogy őszinte lehessen.
Éles levegőt vett, megköszörülte a torkát. – Neked nincs miért – próbált a halk mormogásnak minél tárgyilagosabb hangszínt adni. – Itt csak engem lehet felelősségre vonni. Ezt el is várom tőled. – Nem mintha ettől megkönnyebbülnék. Egy jó nagy pofon vagy egy kis agresszív vádaskodás sokkal jobb lett volna. Már ettől is kínosan érezte magát. Kihajolt oldalra, még mindig csukott szemmel, feltolta magát a székből.
Kilépett a hármuk által bezárt körből és a szemközti ablakhoz sétált. Két karját felemelte, ujjait összekulcsolta a tarkójánál, ahogyan azt a feszült helyzetekben szokta. Aztán egy hirtelen mozdulattal két tenyere az ablak keretén csattant, a fa roppant egyet a váratlan gesztustól. Karjaira nehezedett és kifújta a levegőt. – Nem bírom ezt a tétlenséget. – Sziszegett, a fogát csikorgatta, hol az ujjával dobolt, hol a lábfejével. Vissza pillantott a nőre és a gyerekre. Toby átéléssel folytatta az értéktelen beszámolóját, bólogatott, csillogó szemekkel lóbálta a karjait. Olyan... furcsa volt ez az egész. A keze libabőrös lett. Valamit halkan maga elé morgott, újból a fal felé fordult. De aztán eszébe jutott valami. Nem fordult meg, csak megemelte a hangját. – Te eddig hol voltál? |
Egy kényszeredett mosoly telepedett arcára ahogy a kisfiút hallgatta. Nem, ebben nem volt semmi öröm csupán kötelesség. Teste anélkül reagált, hogy parancsot kapott volna. A gyors hadarás megszakadása, álcájának lelepleződése kizökkentette, egy ideig csak ügyetlenül nézett vissza Tobyra. Pislogott párat. Tekintete Dantéra tévedt, tanácstalanul keresett használható taktikákat. Az agya egyszerre volt üres és teli.
- Egy pillanat kicsim. - A végtelen gyenge közönyt enyhén felfelé kanyarodó ajkaival próbálta kiküszöbölni. Csak Toby maradt. Ebben a reménytelen helyzetben egyetlen kapaszkodónak a gyermeki hitet találta. A férfi makacs volt, jogosan dühös és sértett, nővére szintén. Nincs támasza.
Ölében a fiúval kúszott közelebb Dantéhoz, ha tetszik neki, ha nem. Lábaik összepréselődtek. Dacos pillantással hajolt előre, olyan kínosan közel amennyire az csak lehetséges volt. A szemeibe bámult. Ez volt a revans. Semmi komoly vagy kevésbé erőteljes sértés, csak egy pillanatnyi feszült bámulás. Mégis talán többet ért ezer szónál.
Hosszú másodpercek után ajkai szétváltak. Vonásai azonnal ellágyultak. Ingatag mivolta elrejtőzött, a háttérbe vonult, ugyan jelen volt kételyek formájában, de átengedte a teret a cselekvésnek. Hüvelyk és mutatóujja segítségével közrefogta a férfi állát, a tőle megszokott határozott gyengédséggel vonta közelebb magához míg ő is közeledett felé. Habkönnyen érintette meg szájával a fájdalmas bőrfelületet. Némán csitította. Leheletnyivel lejjebb vándorolt, a szem alatti részről a járomcsontra tévedt. A miliméteres távolságot ismét megtörte egy csendes csókkal. Oldalra siklott, levegőt sem vett. Kínzóan lassan kért bocsánatot. Úgy vélte ez a megfelelő módja. Az utolsó. Egy kicsit valóságosabb álomképként bújt oda. Oldalra fordította fejét, elakadt sóhaja a felszínre tört és ezzel lágyan simogatta meg a férfi arcát, fülét. Olyan halkan ejtette ki a szavakat amennyire az lehetséges volt, mintha tartott volna tőle, hogy az igaziság túl durva volna. Nem volna elég jó. Sajnálom. Egy fojtott pillanatig még ebben a dermedt állapotban várakozott, arcát véletlennek tűnő óvatosággal simította oda, majd visszaegyenesedett. Nem csúszott vissza előbbi helyére.
- Szóval hogy is volt azzal a plüssel? - Az őszinteség sejlett fel tekintetében, íriszeinek csillogásában. Öröm, védelem, ő maga. Puhán simította meg a ragyogó kisfiú arcát, majd karjaival anyákat megszégyenítő odaadással és szeretettel ölelte át. Magához. - Nem haragszom. - Mosolya olyan szélessé vált, hogy fogai kivillantak. - Visszaszerzem neked. - Fejét magabiztosan felszegte. - Vagy szerzek egy másikat. - Hanyagul megvonta a vállát. - Jó? - Megint bosszantóan közel hajolt, szemei tágra nyíltak. Egy másodpercre megint lefagyott, majd kihívóan vicsorgott a fiúra. Egy cuppanós puszit nyomott az orrára.
- Ettél? Ugye a zöldséget is? - Visszatért, kétség sem fért hozzá. Huncut magabiztosággal ment bele a játékba, úgy húzta ki magát, mintha ő nem egy volna a rabok közül az asztalnál hanem a klán legértékesebb személye, a motorja volna. - Na és időben lefeküdtél? - Szemöldöke megemelkedett a számonkérés nyomatékosításaképpen. - A legfontosabb pedig; remélem a vénember idegeire mentél. A legnagyobb rosszaság ha hagyod pihenni. Akkor bizony úgy megharagszom, hogy sosem állok ám szóba veled. - Száját vékony csíkká préselte, szemei összeszűkültek miközben előbbi kijelentését bizonygatva bólogatott. A férfi már szinte biztosra veheti, hogy nem lesz egy perc nyugta sem és nem a gyerek miatt. |
Qin
Toby bágyadtan üldögélt, lassan lóbálta a lábát. Félig lecsukott szemhéjai alól hol az idegeneket, hol Dantét figyelte. Először mellé akart ülni, de aztán meggondolta magát. Innen, pár méterről is érezte azokat a feszítő, kellemetlen energiákat. Inkább megtartotta ezt a biztonságos távolságot. A férfi minden apró mozdulatára megrezzent ő is, elhatározta, hogy oda fog menni, ahol ő van, azt csinálja, amit ő. Senki másra nem számíthatott itt. Meggyőződése volt, hogy a férfi biztos a dolgában, igen, mellette úgyis minden rendben lesz, csak vele kell maradnia. Ezért ült ő is, ezért nem beszélt. De ezt a csendes egy helyben maradást abban a pillanatban elfelejtette, amint meglátta Ambert.
Felragyogott a tekintete. Gondolkodás nélkül a nyakába vetődött, boldogan felvakkantott, mint egy kiskutya. Aprócska kezeivel szinte gúsba fogta a nőt. Amikor puszit kapott a fejére, lehunyta a szemét, széles mosoly terült szét az arcán. Kezeit hátra kulcsolta, előre-hátra billegett. Aztán eszébe jutott valami, szája ó-t formázott. – Nincs meg a német juhász. – Szégyenkezve sütötte le a szemét, de aztán gyorsan a saját védelmére kelt. – De nem veszett el! Dante kiejtette a táskából, de én felszedtem... és... és a kezemben volt... és, és én a kabátom belsejébe bújtattam hogy ne csapjon zajt, amikor azok az emberek megkergettek. – Saját mellkasára mutattot, nemlétező kabátjának belsejét illusztrálta. – De elvették a kabátomat és most ott van benne egyedül. Ott kell lennie, biztosan ott van. – Rémülten bámult fel Amberre. – Szerinted még ott van? – reménykedve pislogott. Már vette az óriási levegőt az féktelen élménybeszámolóhoz, de akkor feltűnt neki valami. Megütközés, aggodalom sugárzott a szemeiből. Megérintette a nő arcát. –Miért vagy szomorú?
Ilajvet
Itt volt. Végignézte a két nő heves szóváltását, szokásos, reakciótól mentes fapofával. A térdein támaszkodott, összevont szemöldöke alól, feltűnés nélkül figyelte Ambert, ahogy feléjük közeledik.
De amikor a nő egyenesen rá nézett, gyorsan oldalra fordította a fejét. Pár másodpercig nem szólt semmit. Túl sok minden akart egyszerre utat törni magának. – A családod vendégszeretete határtalan. – Úgy tűnt, a gúnyos megjegyzésnél többre nem futotta. Mosolyra húzódott a szája, de nem arra a fajtára, ami derűs kedvre utalna. Felemelte a fejét, ahogy a keze már nem árnyékolta az arcát, láthatóvá váltak a szeme alatt a zöldeskék ütésnyomok. Amber szemébe bámult. Még erősebb mosoly telepedett az arcára. |
A váróterem csöndjében mindent betöltött az aggodalom. Kinek milyen sors jutott? Még összesíteni kell, átgondolni, valóban meghozni a döntést, nyugtázni és csak utána postázni. Percek múltak el. Semmi. További percek. Még mindig semmi. Halk morajlás az ajtók mögül, majd ismét semmi. A férfi lopva Meganra pillantott, látszólag lenyugodott, már egészen más miatt reszketett. Meg akarta kérdezni tőle, hogy jól van-e, de az olyan szokatlanul hangzott még a fejében is, hogy inkább mellőzte ezeket az érzelmes megnyilvánulásokat.
Minden eltelt másodperccel nőttön nőtt a feszültség benne is.
Aztán végre a kapu résnyire nyílt, egy nyurga fiú csusszant ki a résen keresztül. Megköszörülte a torkát, próbálta összeszedni minden bátorságát. A kezében szorongatott lapot átnyújtotta. Nem akart időt pazarolni a nevek megjegyzésével, meg a felesleges hivatalos felolvasósdival. Így egyszerűbb volt. Átfutotta a neveket. Toby is a listán volt. Komolyan hozzá osztották be a kölyköt? Már rég nem kapott senki újat. Megfájdult a feje tőle.
Valami mástól viszont megkönnyebbült. Megkegyelmeztek mindenkinek. A francba is akaratlanul is elkezdett ragaszkodni ezekhez a kölykökhöz, szívén viselte a sorsukat, különösen egy valakiét. - Várj! - Szólalt meg mély érces hangján. - A másikkal mi legyen? - A nyurga végigfutatta tekintetét a jelenlévőkön. Beletelt pár pillanatban mire eljutott hozzá, hogy mit is kérdeztek tőle.
- A vezér azt mondta, hogy úgy rendelkezik vele ahogy azt jónak látja, uram. De élve nem hagyhatja el az épületet. - Fejet hajtott. - Valamint hozzá tette azt is, hogy másik húgát is a maga gondozásába adja addig amíg nem találnak rá vevőt. Külön hangsúlyozta, hogy árulását szigorral torolja meg, de ne legyen külső nyoma, hogy az áru ne veszítsen értékéből. - Ismét fejet hajtott, majd minden további nélkül távozott.
A férfi homlokát ráncolva állt, majd egy sóhajnyi pihenő után elhatározta magát. Biccentett, mire az őrök azonnal léptek és mindenkit felrántottak a padról.
Megint az üvegfolyosó, megint a sötétség, majd egy kis kerek szoba, asztalokkal, székekkel, meg könyvekkel megrakott polcokkal. Ivor már be sem lépett a szobába, csak az őrök maradtak akik némán húzódtak a falhoz, ott támaszkodva figyeltek.
Ezt követően az ajtó hamarosan kitárult. Takarítónak öltözött fásult nők tálcákon ételt hoztak be, mindegyik szék elé leraktak egyet. Majdnem ezzel egyidejűleg távolabbról egy ismerős hang csengett fel.
- Eressz már el! - Szapora léptek egyre hangosabb visszhangja.
- Maradj már csendben Hercegnő! - Vakkantott vissza egy mélyebb női hang. Hamarosan az ajtóban Amber jelent meg, hasonlóképpen lestrapált állapotban lökték be. A dolgozók kisurrantak mögötte, majd becsukták az ajtót.
Amber ebben a pillanatban azt kívánta bárcsak ne az volna aki. Nővére gyilkos pillantásával találta szembe magát és itt már nem segített a kedélyes mosoly. Megan állapotát meghazudtoló gyorsasággal és erővel pattant fel, a szék amire ültették egyenesen a falnak repült és hangosan pattant le róla. Amber segítséget az őröktől várt, de látva milyen unott pofát vágva figyelik őket, rájött, hogy itt legkevésbé ezekre számíthat. Remek.
- Várj! Beszé... - Megan szélviharként robogott ökölbe szorult kézzel, húga még éppen időben hajolt el. Mély hangon döngve érkezett a falba ökle, de a nő tudta, hogy ennyivel még nincs vége.
- Oké, megértem, hogy dühös vagy, de... - Inkább elhallgatott mikor testvére fogai csattantak arca előtt, majd hangosan mélyen rámorrdult. Zihálva, gúnyos vicsorba torzult arccal húzódott egy leheletnyivel hátrébb, de még ígyis kellemetlenül közel hajolt húgához.
- Mondd azt, hogy tévedek és nincs közöd a kölyökhöz. - Nyögte ki olykor elfúló hangon. Ez volt az utolsó kapaszkodója, de minden kellemetlen hallgatással eltöltött pillanat után egyre távolabb került ettől a reménytelen fogodzkodótól.
- Hidd el, hogy el akartam mondani. - Megan fogait csikorgatva lökte el magát a faltól. Megfordult, kezét arca elé tette amivel csak még jobban szétkente a vért.
- Mikor? Mikor édes szívem? Úgy vélem baszottul elkéstél vele. -
- Talán ha kicsit emberibben viselkednél és nem kéne attól tartanom, hogy megölsz valakit, akkor nem volna ilyen problémánk. -
- Áhá, szóval az a probléma, hogy nem viselkedek eléggé emberien. - Röviden, gúnyosan felröhögött. Megfordult, így ismét farkasszemet nézett a két nő. - Jelenleg egy valakit akarok megölni. - Amber az őrülten csillogó szemeket látva rájött, hogy ez egy veszett ügy. Ő itt már nem nyerhet, így az a legjobb, hogy csendben marad. Minden fájdalmasan hasító sértő szót megérdemelt. Nővérének teljes mértékben igaza volt. - Nem, nem az a probléma, hogy azon az istenverte helyen vagyok ahonnan elindultam és mindezt egy szaros kis korcs miatt. Nem is az, hogy a folyamatosan csicsergő kis kurva húgom akkor nem képes jártatni a száját amikor kéne. - Talán most nem lennénk itt. Minden mehetne abban az elcseszett ütemben ahogy eddig is. Se Dante, se Toby nem érdekelte annyira, hogy esetleges kockáztassa az életét a megmentésük miatt. Sarkonfordult, a dühtől újra vérrezni kezdett az orra. Az egyik ablakhoz sétált, felült a párkányra, közben kibámult a piszkos szürkés üvegen.
- Azért örülök, hogy jól vagy. - Tette hozzá Amber, de ezzel cseppet sem könnyítette meg a helyzetét.
- Szopjál le! - Érkezett szinte azonnal a motyogó felelet. Ennyi. Viszonylag szépen megúszta, volt már ennél csúnyább összezörrenésük is, persze azt is jól tudta, hogy ez csak a kezdete volt. Most ő is itt fog rohadni a többiek között, eddig fent kapott egy csendes kis szobát, egy kényelmes magánzárkát, de ezúttal a rokoni szálak sem segítettek rajta. Volt egy olyan érzése, hogy a sötétben váró kegyetlen világban védelmet sem fog találni nővére személyében.
Sóhajtva Dantéékra pillantott. Habozott, tartott attól, hogy velük is szembe kell nézzen. Jól láthatóan őt is rendesen megviselte az egész. Bőre, haja kifakult, szemei alatt sötét karikák jelentek meg, pár napi rendszertelen evés is elég volt a besett arc eléréséhez. A többieket nem ismerte és nem is érdekelték igazán. Talán majd máskor.
Bátortalanul Tobyhoz sétált, megkönnyebbült amikor megérinthette. Érezhette bőrének valódiságát. Mélységesen szomorú volt, hogy így kellett viszontlátnia a kisfiút. Leült mellé, engedett a szeszélyes vonzásnak és átkarolva őt vonta közelebb magához, csak egy ölelésre. Halványan elmosolyodott mikor arcát a fiúcska hajába fúrta, majd megpuszilta feje búbját. Kicsit elhúzódott tőle, bár valamilyen érthetetlen okból kifolyólag sokkal nyugodtabb volt amikor Toby fejét mellkasán nyugodva érezte. Gyengéden megcirógatta a pufi kis arocskát amit annyira szerett. Undorító reményt sugallt kedvességtől meleg mozdulataival, pillantásával és mosolyával. Minden rendben lesz.
- Ugye nem esett bajotok? - Kérdezte egy leheletnyivel komorabban, de még ígysem vesztett az erejéből. Már csak jelenlétével is egészen más energiák lepték el a szobát, ereje már vetekedett Meganéval. Miután végigfutatta tekintetét a gyermeken és maga is megbizonyosodott arról, hogy nincs komolyabb baj, valaki másra terelődött figyelme.
Bizonytalan volt. A férfi részéről hasonló reakciót várt, mint testvérétől, bár esetében nem is volna jogos. Ha ő akkor nem hívja fel, nem vonja be, akkor sem ő, sem pedig nővére nem rohadnának már megint a klán karmai között. Szerette volna ugyanolyan fogadtatásban részesíteni, mint a gyereket, de ahhoz nem volt elég bátorsága amíg nem látta, hogy jelenléte milyen érzéseket vált ki belőle. |
Idhren Zeew-Goradha
Megszólalt a csengő. Még jó ideig senki sem reagált csak a nézőtéren ülő emberek tárgyaltak, minden vélemény egy emberhez futott be. Döntést hoztak. Az ajtó kinyílt, megjelent az az ismerős arcú nő, akin talán egy pillanat erejéig mintha halovány elégedettség mutatott volna. Megfogta Tobyt, lesegítette a székről és meglepő gyengédséggel segített neki kimenni. Leültették a padra, adott neki egy zsebkendőt, majd ennyivel ott is hagyta.
Tobyt a másik két fiatal követte, ők egy-egy elem irányítását mutatták be. Gyengék. Kísérletezés. Őket követte a felemás lány, aki az alapvető beszédhez néma volt hála a kutatásoknak, de az üvegen belül olyan mértékű hangot adott ki, ami a vastagabb üvegeket is szétroppantotta. Még a térelválasztóét is, amit direkt ebből a célból mágiával is megvolt erősítve. Javult. Több évnyi kísérletezés után edzés a sorsa. Nem maradt más, csak a remegő Megan.
Előredőlve ült még mindig, próbált lecsillapodni, de ez még a fáradtság ellenére sem sikerült. Röviden felnevetett, haja mögül felvillant éles vigyora. - El fogom baszni. Kurva jó. - Nagy nehézségek árán felállt, bicegve besétált, leült a pálya közepére, nem zavarta, hogy közben nehéz fém ládákat pakolnak. Koncentrált, nagy levegőket vett, megpróbálta összeszedni magát és kizárni a küszködő férfiakat a szekrénnyi méretű valamikkel. Nincs fájdalom. Nincs düh.
Egy kéz nyúlt a nyakához. Minden a helyén volt, mindenki sietős lépésekkel hagyta el a terepet, csak ők ketten maradtak. Leoldotta a megalázó béklyót. A napokban egyre csak gyülemlő energiák egyszerre, robbanásszerűen szabadultak fel, a nyitott ajtón keresztül élesen martak a kint váró személyek húsába, beférkőztek az emberi elmébe, hogy ott elérjék, hogy kiokádjon mindent.
Egy kicsit megkönnyebbült, nagyjából egy pillanatig tartott, aztán ez a valami elkezdte felfalni. Ránehezedett a vállaira, onnan hajolt a füléhez és jeges szavait elméjébe lehelte.
Törökülésben helyezkedett el, megint előredőlt, kezével eltakarta arcát, miközben enyhén ringatózva próbált koncentrálni a feladatra.
Magán érezte a megvető pillantást. Eddig is része volt benne, elvégre a Projektek nem számítanak többnek holmi selejtes eszközöknél, de szökése után szinte biztos volt, hogy egy viszonylag sikeres bemutató után is halálra ítélik.
Valami motoszkált a sarkokban. A kövek sötét repedései közül ragacsos anyag kezdett felbugyogni. Leginkább egy hatalmas vérző sebnek nézett ki az egész, de azzal ellentétben ez matt fekete volt. Minden fényt azonnal magába kebelezett.
A massza egyre csak terjengett, már pár centis magasságban mindent ellepett, ez az üvegen keresztül volt leginkább látható. Az előbbi kis akció miatt megrepedt üveg tovább tört, hangosan reccsent az energiák feszítésére. Ő is ezt érezte koponyájában. Mindenhol hatalmas nyomás, ami szilánkosra töri a csontot. A szervek megtekeredtek, az agy pépes levessé válik amit valami folyamatos jeleggel keverget. Szíve őrült tempóban kezdett el kalapálni, ki akart szakadni mellkasából, eközben a remegéssel és rángatózással küszdött. Nyugodj le! Koncentrálj! A folyadék is egyre gomolygott, olykor dudorok jelentek meg benne, mintha valami ki akarna törni.
Végre sikerült is. Egy emberi kar emelkedett fel a mennyezet felé. Ezt egy újabb, majd újabb követte, egészen addig amíg szinte egy folyamatosan mozgó erdőséget nem alkottak körülötte. Megkapták a parancsot. Körülölelték a fémeket, a több száz kilós súlyokat simították, ízlelgették. Megtalálták a fogást, szinte hallani lehetett a néma nyögéseket. Nehézkes kezdés után töretlenül emelték a magasba.
Mindeközben Megan úgy érezte ezek a súlyok mind ránehezednek. Testén véraláfutások jelentek meg a semmiből, bőre és húsa felrepedt, orrából vér folyt. Csak koncentrálj!
A folyadékból megteremtett kígyószerű kezet formáló izomcsoportok megfeszültek. Egy pillanat sem telt el, a súly az üvegnek csapódott, mindenki rémülten kapta kezét a fejéhez, mintha az bármit is számítana. Nem sikerült áttörnie, de nem is ez volt a cél. Provokatív viselkedése célbaért, a nézőtéren egyesek felháborodottan pattantak fel, persze ahhoz már nem lett volna bátorságuk, hogy őrizet nélkül kettesben maradjanak a nővel.
A folyadék teljesen felkavarodott. Emberi alakok emelkedtek ki, majd vissza, mintha csak egy hártyán akarnának áttörni. A karok az ablaküvegre tapadtak, de a bőr nyikorgása helyett hideg csikorgással csúsztak lejjebb.
A sebhelyes torz alsóajkába harapott. Még helyrehozhatod. Hagyd abba! Állj fel és gyere ki!
A pár centis anyag már fél méter magasan hulámzott. A nő egyre jobban szenvedett, fuldoklott, szabadulni akart a szorításból. Tudta, hogy le kell gyűrnie és sosem voltak kétségei, hogy valami sikerül neki, kivéve ezt. Az elméje jelentette számára a legnagyobb kihívást.
Vissza!
Az emberi alakok szájukat kiáltásra nyitva nyúltka ki, majd valami ismeretlen visszarántotta őket.
Gyerünk!
A karok ökölbe szorultak és az üveg felé csaptak. Az őrök tőreikért nyúltak, felkészültek arra, hogy kiürítsék az épületet.
Vissza!
A jelenet megdermedt. A fekete folyadék tengerként hullámzott, de az alakok eltűntek.
Tűnj el!
A karok lassan visszavonultak forrásukba.
Hagyj békén!
A fekete massza egyre csak apadt, mintha kihúzták volna a dugót. Lassan komótosan visszapárolgott a kövek közti repedésekbe. Eltűnt!
A nő remegő kezét arca elé tartotta amiből már szinte patakzott a vér. Egész testében reszketett, úgy érezte menten megfagy miközben szívverése okozta fájdalommal küszködött. Testén az undorító karmolásnyomok, véraláfutások, "repedések" szégyenfoltként vöröslöttek. Feltápászkodott. Mindenki dühtől izzó szemekkel csikorgatta fogait miközben ő az üvegen tartott kézzel botladozott ki. Szétkente a vért.
Szó nélkül lépett ki, azonnal visszaadták rá a csinos kis nyakörvét ami alatt már szinte alig-alig volt ép bőrfelület. Le akart ülni, megvárni az eredményt, de ezt mentora nem gondolhatta bölcs döntésnek, ugyanis azonnal kivezetette őket az előtérbe. Ott végre leülhetett. Nem kellett semmit sem szólnia, fejben szinte hallotta minden szidalmazó szavát mesterének. Tudta jól, hogy elcseszte, de ő erre már a legelején fel volt készülve. Most pihenni akart, előreborulva, a fájdalomra koncentrálni és nem arra, hogy hányni fog és/vagy esetleg elájulni. |
Qin
Túl sok negatív dolog volt ebben a helyiségben... Nem tudott rá jobb szót. Másokból kiszakított és hanyagul itt hagyott érzelmek, benyomások köröztek a levegőben tanácstalanul. Félelem, düh, szenvedés, megtörtség. Túl sok hozzá hasonló volt ide bezsúfolva. Már az ajtó előtt érezte őket. Nem váltott ez ki belőle agressziót, csupán feszélyezettséget. Megpróbálkozott egy gépies, szerény mosollyal, de Megan tekintetétől megrándult az arca. Kétségbeesetten fordult a másik irányba, Dantétól várva valami esetleges megnyugvást. De a férfit látva a helyzet csak még jobban elborzasztotta. Dantéból ugyanis a Meganhoz hasonló agresszív, heves energiák szinte szélvihart kavartak. Nem is nézett a kisfiúra, megfeszült állkapoccsal, karba tett kézzel fürkészte a többieket, mintha arra számítana, bármelyik pillanatban meg kell majd védenie magát.
Két ilyen tornádó közé szorulva az ő hozzáállása is gyorsan megváltozott. A mosoly leolvadt, elsápadt és a mellkasa dübörögni kezdett. Kezeit az ölébe rejtette, nagyot nyelt.
Ilyen rossz dolog várná? Hiszen nem ez az első alkalom, hogy vizsgálni fogják.
Ismét körbetekintett. Meggyötörtséget látott mindenütt. Félelem nélkül lépett be ide, csupán kis izgulással a gyomrában, de ez természetes volt a vizsgálatok előtt. Most azonban valójában elfogta a félelem. De már nem volt idő erre, remegő lábai öntudatlanul vitték előre. Dante mellett akart maradni, mindenképpen. A férfi azóta sem nézett rá. Legszívesebben rákiáltott volna, hogy felhívja a figyelmét. Miért tesz úgy, mintha idegen lenne? Esélye sem volt tovább próbálkozni. Ő következik.
A szék hideg támlája fájdalmasan igazi volt. Nem az idegeskedés ideje ez. Koncentrálnia kell. Rég csinált már ehhez hasonlót. A fehér, steril környezetet és a rideg, szigorú intézetet az utóbbi időben a város zaja, az utazás, a szabad levegő és a csekélyke napfény váltotta fel. Gyorsan hozzászokott és jobban megszerette, mint ezt itt, amiben felnőtt. Teljesen elszokott az ilyen mértékű fegyelmezettségtől, de a feladat nem volt ismeretlen számára. Bólintott.
A képernyő kivilágosodott. Az első kép egyszerű volt. Egy megrajzolt családi ház, mogyorófa mellette, piros kerítés. Barna cserepek. Egyszerűbb volt úgy képet küldeni, ha látta a célszemély arcát. Így sokkal erősebben kellett koncentrálnia, hogy az információval telített fonalak a megfelelő helyre jussanak.
Madarak. Sárga csík a szeme mentén. A másiknak vörös.
Táblák. Városnevek. Arcok. Emeletes házak. Hány emelet is volt? Volt valaki a szélső ablakban? Túl gyors.
Kártyalap. Először csak egy, aztán több lap is egy képen. A kártyákat tartó kézen gyűrű. Zöld háttér.
A képek mintha egyre gyorsabban váltakoztak volna. Memorizálni, megragadni, becsomagolni, elküldeni. Memorizálni, megragadni, becsomagolni, elküldeni. Memorizálni, megragadni, becsomagolni, elküldeni. Túl gyors.
Rendszámok autókkal. Parkban, macskaköves járda. Ez nehéz. Telefonszámok. Idegen nyelvű szövegek.
Hosszú kódszám. Túl hosszú. Túl gyorsan eltűnt. Mi is volt a vége?
Eddig fel sem tűnt neki, milyen erővel szorítja az asztal szélét. Az ujjai elfehéredtek. Szédült. Talán szólnia kellene. Lehet szünetet kérni? Felemelte a fejét, és akkor forróság öntötte el az orrát. A kövér vércsepp a pólójára cseppent. Pislogott egyszer, kétszer, háromszor. A látása is homályos volt. Hirtelen nagyon, nagyon álmosnak érezte magát.
|
Idhren Zeew-Goradha
Majdnem egy teljes hét telt el, mire jelentkezett valaki aki nem csak ételt hozott a szobába. Őrök vezették ki Dantét és Tobyt, hosszú kanyargó folyosókon haladtak, míg a sötét labirintusból egy fém és üveg szerkezetes folyosóra értek ki. Jól látható volt az alattuk méterekkel elhelyezkedő szakadék. Hosszú volt az út, a végén pedig szintén egy sötét lyuk várt rájuk. Egyenesen arra tartottak egy a fák által körbeölelt hatalmas épület felé. Az volt a gyakorlópálya.
A váróra emlékeztető kis előtérben végre ismerős arcok is felbukkantak. Például ott volt Megan, előregörnyedve ült a padon, miközben a sebhelyes arcú beszélt hozzá. Bólintott. Mellette egy félig lenyírt fejű fekete hajú lány. Egyik szeme barna volt, majdnem fekete, míg a másik zöldes, keskeny szembogárral. Mellettük két teljesen átlagos külsejű gyerek, egy fiú és egy lány, apró termetűek voltak, Tobyval egyidősnek tűntek.
Csendes rettegés töltötte el a teret és nehezedett az emberekre, akik hamarosan az ajtón belépve bizonyítani fognak vagy elbuknak.
Tobyt és Dantét leültették Megan mellé a padra. A nő hangosan zihált, kezei remegtek. Szemmel láthatóan fizikálisan sem volt sokkal jobban, az elméje pedig megroppanni látszott. A gyógyszerei hiánya, de leginkább a környezet volt felelős ezért. Felhúzott vállai fölött, haja rejteke mögül pillantott a kölyökre. Megrándult, hirtelen testének izma egyszerre feszültek meg, aztán szinte ugyanabban a pillanatban fel is engedtek. Merev tekintetével mintha fel akarta volna nyársalni a kisfiút, íriszeiből leolvasható volt a nyílt titok; szörnyű kínok közt akar végezni vele.
*****
A méretes két szárnyas vasajtó nagy sokára, de kitárult. Mind csüggedt arcok fogadták a sorstársakat. Van akit halálraítéltek, van akit gusztustalan kísérletekkel fognak eltorzítani, végül pedig a szerencsésebbek akik visszakerülnek a szobájukba és mostantól edzeni fogják őket.
Mindenkit felrántottak a padról és bevezették a fényekkel elárasztott térbe.
Hasonló volt egy stadionhoz. Középen a pálya, teljesen semleges kövekkel kirakott rész volt, amit csak foltokban tört meg egy-egy vértócsa ocsmány nyoma. Szemben a nézőtér amit egy vékonynak tűnő - helyenként vésett - üveg választott el a pályán történő eseményektől.
Tobyt egyből félrevonták, míg a többieket leültették egy másik padra. Megint az a nő, immár meg sem próbált kedves lenni. Hideg arcára ráfagyott lekezelő undora. A lehető legtárgyilagosabb hangon beszélt a fiúhoz.
- Oda fogsz ülni az asztalhoz. Felmutatnak neked egy képet, azt pedig annak az embernek a fejébe kell közvetítened. - Rámutatott a fátyolos függöny mögött ülő férfira. - Ő majd több lehetőség közül ki kell válassza a helyeset. Figyelj a pontosságra! Akinek küldöd a képet rossz verziókat is fog látni. - A nő szemöldökei megemelkedtek. Érthető? Nem is várt semmilyen visszajelzésre, megfogta Toby csuklóját majd az üvegajtón beléptek a pályára. A fiúval szemben tucatjával ültek a kritikus tekintetű klántagok, akik helyükön fészkelődve türelmetlenül várták, hogy végre valami érdekeset is lássanak. Sokat reméltek a kisfiútól.
Toby előtt egy monitor pihent, egyelőre sötéten fénylő kijelzővel. Az ajtók kattantak, lámpák gyulladtak fel ami mindenki számára érthetővé tette; tilos a bejárás. Ugyan a kisfiú nem jelent veszélyt, de a labilis elméjű Projektek rendkívül veszélyesek lehetnek. Apró csilingelés után hirtelen villant fel egy kép. A függöny mögött üllő személy felkészült, hiszen ezzel egyidejűleg előtte is felsejlettek a lehetséges választási lehetőségek. |
[32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az erdő közelében egy ritkábban lakott részén a városnak egy szép nagy kúria magasodik. Számtalan szobával rendelkezik, hatalmas terasszal, rendezett udvarral, a gyerekek akár ház mellett húzódó kis pataknál is játszhatnak.
Őszintén erre számított a legkevésbé. Szíve nem csak a váratlan lépés miatt kezdett veszettül kalapálni mellkasában. Arca megint vörös lett, már másodjára hozta kislányos zavarba, ez csak tetézte az enyhe döbbent kifejezést.
Nem látta értelmét bármilyen taktikát is kieszelni. Itt nem nyerhetnek, ezt már akkor tudta amikor edzésüket félbeszakító emberek éhesen villogó szemekkel vizslatták őket. Itt végük. Nem hitte volna, hogy ilyen rohadt gyorsan agyonverik. Az egészben csak az zavarta, hogy más is látja. Amíg Amber nem tudott a helyről, amíg Toby és Dante nem volt itt nem feszélyezte annyira a dolog így viszont mindig csorba esett a büszkeségén.