|
Témaindító hozzászólás
|
2013.06.12. 17:44 - |
 Kis költségvetésű hotel, bár nem fog a mennyezet a vendégekre omlani, de senki ne várjon sokat ettől a helytől. Igyekeznek takargatni, hogy milyen állapotban van az épület. Kis üres szobák jellemzőek rá, elrejtőzni nem rossz, huzamosabb ideig itt élni viszont eléggé kellemetlen tud lenni. Ehhez mérten olcsó és még hozzátartozik egy kisebb étterem, ahol fillérekért lehet italt vagy akár ételt kapni. |
[22-3] [2-1]
Ilajvet
A karja libabőrös lett a mutálódott és a megfelelő idomítás kifejezések hallatán. – Igen, az én gondom – vetette vissza szárazon, elfordította a fejét. Dacosan összevont szemöldökkel szuggerálta a kád peremén mászó, fekete pókot. Éles levegővétellel kifordult a fürdőszobából és nehezére esett nem becsapni az ajtót a nő orra előtt. Pedig a dühe nem rá irányult.
Sőt, tudta, hogy Ambernek igaza van. Mindennel egyet kellett értenie, még ha nehezére is esett beismerni ezt a tényt. Tisztában volt azzal is, hogy legalább akkora veszélyben van, mint a gyermek, sőt. Ki tudja, Tobyval mi a céljuk, de Dante csak egy zavaró sakkbábu a táblán, amin könnyűszerrel átgázolnak, ha kell. Ha több tíz képzett, fegyveres ember nem jelentett akadályt, őt játszi könnyedséggel fogják elfújni az útból. Persze csak ha itt ül és ölbetett kézzel vár.
Átsétált a szobán, útközben felkapta a hátizsákot is és szó nélkül nekilátott minden holmit berámolni. Halálos némaságban, fürgén ténykedett, csak a fejében cikáztak a hangosabbnál hangosabb gondolatok. Idefelé jövet már több lehetőséggel is számolt. Fejben már felkészült minden eshetőségre, természetesen Amber tartózkodó reakciójára is. Nem ez a megfelelő idő felesleges szócséplésre vagy sértettségre. Rendben, kimarad belőle. Ő is ezt a választ jósolta. Remélhetőleg senkinek sem beszél a kölyökről. De nem, nem alapozhat holmi reménykedésre. Nem alapozhat pár elcsattant csókra és látszólagos bizalomra. Nem, ilyen törékeny, emberi butaságokra semmiképpen sem. Társak. Ugyan. Most gúnyosan felhorkant saját gondolatain, lopva Amberre pillantott. Na és meddig? Csak ameddig mindkettőnknek érdekében áll. Ha pedig a nő érdekei mást diktátlának... nos, teljesen érthető lenne. Ő is ezt tenné. Csakhogy most a part másik oldalán volt, ő volt a sebezhető fél és Amber kezében volt az aduász. Ráadásul ő maga adta a kezébe egy kétségbeesett, segítségért könyörgő pillanatában.
- Magam sem tudom pontosan – tért vissza az előbbi kérdésre kissé megkésve. – Amennyit én ismertem belőle... Ömm – megállt a pakolásban, a kézfeje automatikusan a tarkójához vándorolt. Mindig ezt csinálta kellemetlen helyzetekben. Ez a téma is ilyen volt, mint egy fertőző betegség rossz emléke, aminek a gondolatára újból rosszullét tör rá. Megrázta a fejét, folytatta a csomagolást. – Diszkrét létszámú volt. De ez csak egy rész, akiket kiiktattak, csak egy kis töredék volt. Mondjuk úgy, hogy a dögnek csak az egyik foga. De gőzöm sincs, hol találhatok másokat. Nem is kellene létezniük, gyakorlatilag láthatatlanok.
Úgy tűnt, indulásra készen állnak, nem akart egy percet sem tovább itt tétlenkedni. De az Amber és a kis taknyos közti jelenet megállította. Olyan volt ez, amibe nem szívesen mászott bele. Mintha csak valami intim dolgot nem akart volna megzavarni. Az ablak mellett maradt, bámulta a szemerkélő esőtől csillogó aszfaltot, amit a neonlámpák széles foltokban világítottak meg. Konok képpel támaszkodott, csak hallgatta a beszélgetést. Felhorkant a vénember kifejezés hallatán.
Elhallgatott, visszatért a saját, gondosan körülzárt „dolgozószobájába”. Szóval igen, ennek a gondolatával is számolt. A fejében összeálló labilis, bizonytalan lábakon álló terv-kezdemény semmi esetre sem volt biztonságosnak nevezhető. Egyáltalán az is kérdéses volt, kivitelezhető-e és lesz-e célja az időhúzáson kívül. De Dante ilyen volt, soha nem adta egykönnyen a bőrét. Ha tudta, hogy zsákutcába rohan, akkor sem állt meg. Szerette megizzasztani és feldühíteni az ellenséget, mielőtt kínzópadon vagy egy kocsi csomagtartójában találta volna magát. Röhejes módon még mindig életben volt, ki tudja, hogy miért... Talán mert egy istelen mázlista, vagy csak mert a sors egy sokkal kegyetlenebb véget tartogat számára.
Qin
A gyomra összerándult, amikor Dante berontott az ajtón. A vele érkező düh és kiszámíthatatlan energiák tömege árasztotta el a szobát, fullasztóan tömény feszültség torlódott a levegőben, a falaknak és az ablakoknak feszült. Levegőt visszatartva húzta fel a térdeit, eltolta a tálcát magától. Egyedül hagyták, a csukott ajtóval megakadályozták, hogy többet hallhasson bizonytalan beszéd-foszlányoknál. Aztán Dante megint feltűnt, magával hozva azokat a negatív, ellenszenves energiákat, amitől a gyermek a kezdetektől fogva kényelmetlenül érezte magát. Figyelte, hogyan veszi fel a hátizsákot, de meg sem mozdult. A lendülettől a cipzár engedett és a németjuhász-plüss fejjel előre kibucskázott. A férfi átlépett a szőnyegen heverő játékon, szó nélkül kezdte a táskába dobálni a kisfiú holmiját. Megkérhette volna Tobyt, hogy pakoljon össze ő maga, elvégre az ő holmija. Ennek maga Toby is jobban örült volna. Ő például rendesen visszacsomagolta volna a táblás csokoládét és nem dobta volna csak úgy mellé a nyitott zacskós gumicukrot. Hiszen útközben kiszóródhat és akkor minden csupa ragacs meg kristálycukor lesz. Ezen kívül biztosan nem rakta volna a táska aljára a Velociraptort. Hiszen arra bármikor szükség lehet és így majd kotorászni kell érte.
De nem. Úgy tűnt, Dante inkább összecsomagol helyette, mintsem hogy hozzá kelljen szólnia.
Amber az ágy végére ült. Toby arca kicsit felragyogott. Vajon hová mennek majd? Már húzni is akarta a cipőjét, de a nő tekintete megállította. Gyanakodva fürkészte őt, az arca másodpercrő- másodpercről rémültebb lett. A nő szavai megadták a végső lökést, a torkában növekvő gombóc elszorította a torkát. – Elmész? – bukott ki belőle és a hangja már kellőképp remegett. – Vissza se jössz? - Már csak másodpercek választották el a gyarapodó könnycseppet attól, hogy fürgén legördülhessen a sápadt kis arcon. Végre volt valaki, egy hozzá hasonló. Ráadásul olyan kedves volt. Olyan régóta végre valaki... Ujjai a lepedőt gyűrögették, most zavarban volt. De az utolsó pillanatban hatalmasat nyelt, akkorát, hogy a gombóc egyszeriben eltűnt a torkából. A szeme gyanúsan csillogott, de könnyek sehol. Engedelmes, fegyelmezett mosolyra húzódott a szája. Bólintott. Megértette, elfogadta. Dante sürgető dobolása az ablak üvegén feszélyezte, sietve, bár nagy erőfeszítésekkel bátortalan puszit nyomott Amber arcára.
|
Rhakia Zeew-Goradha
 - Igazából bárkinek kellhet. - Tette hozzá sóhajtva, miután végighallgatta Dante mondandóját. Izmai és ezzel együtt állkapcsa is megfeszült, de nem rontotta tovább a helyzetet, konfliktusra lesz máskor is idejük. Ettől függetlenül ez a "magafajtátok" felfogás bosszantotta és nem éppen jópontot jelentett számára. Ő is csak egy ember.
- Mutálódott az egyik képessége, de ki tudja, lehet akár több is. Igazi ritkaság, megfelelő kezekben, megfelelő "idomítással" hihetetlenül értékes is lehet. - Összefonta karjait mellkasa előtt, körmét bőrébe mélyesztette, óvatos lassúsággal kezdte el kapargatni magát és közben elmélyülten gondolkodott. Tipikusan a néz, de nem lát állapot amikor gondolatai annyira elhalmozzák az embert, hogy csak egy bomba robbanthatja ki onnan erőszakkal.
- A te gondod. - Bökte ki végül egy vállrándítás kíséretében. Mindig kedves arca most szigorról árulkodott, szemei mentesek voltak az érzelmektől. Ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlított keserű nővérére. Meglepő módon nagyon sok közös tulajdonságuk volt. - Jól fontold meg az elhelyezését. Ilyen "érték" esetén - kár, hogy nem tárgyról van szó, talán ezért is volt olyan nehéz kimondania. Ez persze másként lett volna ha nem kedvelte volna meg a gyermeket. - a forrás is veszélybe kerülhet. - Lehajtotta a wc tetejét és arra ült rá, most lábait piszkálgatta és most ezt figyelte.
- Mekkora is ez a szervezet? - Nem sokat szorzott, osztott volna, de talán olyan szempontból lényeges lehet, hogy kellő katonával nem próbálják bevonni őket valamiféle idegen háborúba.
- Úgy vélem a legbölcsebb az volna ha elrejtenénk. A halottak bizonyára nagy port fognak kavarni, ezek után a revans lesz elsődleges. - Ismét megvonta a vállát. Könnyen lehet, hogy téved. Háborúban az emberi természet nem sokban különbözik egy beszámíthatatlan őrültétől. - Talán ha elég veszteség érte mindkét felet szépen az ajtó előtt hagyhatnánk és aki kapja marja. - Meglepődött magán, hogy milyen könnyedén mondta ki ezeket a kegyetlen, már-már ítéletszerű szavakat egy ártatlan gyermekre.
- Mindegy, oldd meg magad. - Röviden sóhajtott, majd felállt és megindult az ajtó felé. Eszébe sem jutott az az esetleges ideiglenes megoldás, hogy náluk húzza meg magát Toby. Túl nagy a veszély a fiúra nézve és a fiú jelenléte rájuk nézve. Nem akartak figyelmet, árnyként mozogtak a sötétben, hogy egyetlen szempár se követhesse cselekedeteiket. Minden nyomot elfedtek, hogy ne keltsék fel az esetleges vérszomjas klán szeszélyes vezérének figyelmét.
Besétált Tobyhoz, akit jobb esetben az ágyon ülve talált. Egy barátságos mosolyt intézett felé. Amint ránézett máris megenyhült a szíve, de itt volt a búcsú ideje. Az ágy szélére ült és feléfordulva gyengéden megsimogatta arcát.
- Most elköszönök. Megint a zsémbes vénember fog vigyázni rád. - Egy nagy puszit nyomott a kisfiú homlokára. - Örvendtem kedvesem. - Mutatóujjával a jól ismert mozdulattal arcára bökött, fejét elfordította, hogy könnyebben hozzáférhesse. - Aesma kap egy búcsúpuszit? - Amint a várt puszi az arcán célbaér még egy hajkócolásra mindenképpen szakít időt, talán az elköszönés nehézsége miatt keze még egy utolsó simogatás erejéig elidőzik a kedves kis arcon, majd távozik. Remélhetőleg nem bonyolodik tovább vagy nem nehezítik dolgát. |
Ilajvet
Először nem is reagált Amber jelenlétére vagy kérdésre. Homályos pillantást vetett a nőre, aztán a felkínált törölközőre. Még pár zavarodott másodperc, aztán dühösen kikapta a kezéből. Élesen bámult rá, miközben elnagyolt mozdulatokkal szárazra dörgölte a kezét. Ellépett Amber mellett, becsukta az ajtót, hogy Toby még csak véletlenül se hallgatózhasson. Gyors oda-vissza ingázás következett a tükör és az ajtó között, végül a falnak támaszkodott. Pár másodpercnyi belső őrjöngés után halovány, gúnyos mosoly ült az arcára, aminek semmi köze sem volt a boldogsághoz.
– Nos, szarban vagyok. – Újból hátat fordított, a tükörhöz sétált. Ujját végighúzta a párás felületen, éles csíkot húzott lefelé. Remegő ujjait öklébe rejtette. – Nem sok mindent találtam. Csak pár igen friss hullát. - Komor, de sokat mondó tekintetét Amberre függesztette. – Nem az a lényeg, kik söpörték el őket az útból. Hanem az, hogy mi miatt. – Vádlón az ajtó felé mutatott. – Bárkinek is kell ez a kölyök, nem sajnálja rá az energiát. – Elhúzta a száját. – Rendkívül elegáns a módszer. –
Megfeszült állkapoccsal szuggerálta a fehér csempéket. Vívódott. – Talán átadhatnám gond nélkül. Nem avatkozom bele a magad fajták ostoba játszmájába. – Elhallgatott, összeszorította a száját. Talán nem most kellene előhozakodnia a sértő megjegyzésekkel. |
Rhakia Zeew-Goradha
- Neked hoztam. - Alig tudta ezt kimondani a plüssállat teste már el is tűnt a cipzár alatt. Párat pislogott, majd mint szinte minden aranyos megmozduláson ezen is röviden felnevetett. Két tenyerét összecsapva fordult az éjjeliszekrényhez, Tobyval szembe törökülésben helyezkedett el, a tálcát saját ölébe helyezte. Elég közel voltak így is egymáshoz, lábai még a kisfiú lábaihoz préselődtek.
- Gondolom az ágyban evés is tilos volt. - Rákacsintott a kölyökre, közelebb hajolva suttogta neki. - De ne aggódj, én sem mondom el senkinek, ha te sem. - Lepillantott a telerakott tányérokra. Az egyiken frissen párolt kis hússzeletek és zöldségek voltak, a másikon szezámmagos csirkeszárny pár otromba sültkrumplival mellette. Ezen is látszott, hogy Aesma nem szerette elaprózni a dolgokat. Egy kisebb tányéron pár pogácsa várakozott, már szárazak voltak, de jobb híján ez is megteszi.
- Nem egy királyi lakoma, elismerem. - Kicsomagolta a szalvétába csavart evőeszközöket. - De talán a célnak megfelel. - A tálcát óvatosan a fiú ölébe helyezte. Ellenállhatatlan késztetést érzett és engedett neki. Mutató és hüvelykujja közé csípte a fiú állát ás fentebb emelte, hogy jobban megnézhesse a gyerekekre annyira jellemző pufibb arcocskát.
- Jó étvágyat kisszívem! - Hátrébb húzódott, az egyik párnát dereka mögé gyűrte, majd hátradőlve unottan pásztázta a villogó képernyőt.
Dante hirtelen ámbár kései érkezése kizökkentette viszonylagos nyugtalanságából. Bár minden eltelt perccel egyre idegesebb lett és a folyamatos energiák ellenőrzése is szörnyen kimerítette, de valahogy minden a rendjén volt, így egy cseppet elmerülhetett a nyugalomban. A férfi belépője egyértelmű üzenet volt számára. Baj van, valószínűleg nagy. Sóhajtva kikászálódott az ágyból, belépett a fürdőbe, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Egy ideig csak a falnak támaszkodva karbatett kezekkel várt. Törölközőt nyújtott át. - Nem baj ha véres lesz, itt nem kérdezősködnek. - Sóhajtott, ez idő alatt lelkiekben felkészítette magát az esetleges rossz hírekre. - Nos, mesélj! Mi történt? - Ha John megpróbálna idegességében járkálásba kezdeni ő mindenképpen elállná a kijáratot. Nincs menekvés. |
Qin
A kilincs mozgására összehúzta magát, szájára tapasztott kezével kuncogott. Óvatosan kukucskált. Megnyikordultak az ágy rugói, mozdulatlanná dermedt. Megfordult a fejében, hogy Amber talán dühös lesz amiért megszökött, esetleg felhívja Johnt. Ez némileg megijesztette, elgondolkodott, hogy talán elő kellene másznia. Az ennivaló csábítása is kifelé vonzotta, az utolsó kellő lökést pedig Amber ugrálása adta meg. – Ne rágd le! - Rémülten, fürgén kihemperedett, rikkantva szökkent talpra, mintha még így is volna lehetőség a nő megijesztésére. Aztán elégedetten elvigyorodott, az ágyra mászott és a sajgó hasára gondolt. Azonban az éhség érzete pillanatok alatt semmivé vált a plüssállat láttán. Felkapta és gondosan szemügyre vette. – Ez egy németjuhász kutya – oktatta ki gyorsan Ambert. Bámulta egy darabig, megsimogatta, aztán a mellkasához nyomta, ujjaival makacsul szorította. – Megtarthatom? – Meg sem várta a választ, a kutyát a hátizsákba gyömöszölte, csak a plüssfej lógott ki a zsebből. Türelmetlenül pislogott, törökülésben várta, hogy a nő megszánja némi harapnivalóval.
Ilajvet
Már jócskán besötétedett, amikor az autóval leparkolt a hotel előtti kavicsos pakolóban. Sietős léptekkel lépcsőzött fel a szobáig, berontott az ajtón. Szó nélkül elviharzott Amber és Toby mellett, a fürdőszobába ment. A mosdókagyló fölé hajolt, két oldalt megtámaszkodott. A szorítás erejétől remegett a kézfeje, elfehéredtek az ujjai. Lehunyta a szemét és mély lélegzetekkel próbálta megnyugtatni magát.
Megnyitotta a csapot, nekiállt lesikálni az alvadt vért a tenyeréről. Káromkodott, még erősebben dörzsölte a bőrét. - Nem történhet ez pont velem - motyogott, a forró víz gőze az arcába szállt. Fel sem fogta, hogy kivörösödött bőrét miként égeti a víz. Csak magában beszélt, zavartan rázta a fejét.
|
Rhakia Zeew-Goradha
- Lehetnél rossz. - Bólintott. - Elismerem, de akkor nekem is rossznak kell lennem. - Közömbös pofával és egy vállrándítással magyarázta az esetleges miérteket. - Akkor pedig mind a ketten kapunk a fenekünkre. - Felszisszent, mintha csak abban a pillanatban történt volna meg ez, majd fintorogva húzta félre a száját. Sajnálom. Formálta meg némán a szavakat, majd lemondóan, szomorúan csóválta meg a fejét. Nem tehetek semmit.
Még pár pillanatig figyelte a látszólag duzzogó kisfiút, majd sietősen felhúzta cipőjét és fürge léptekkel távozott a szobából. Az étteremben összeválogatott többféle ételt is. Ugyan nem akarták kiengedni, de szerencséjére még mindig bájos pofija volt, megnyerő mosolya és boci szemei amik ezúttal is megtették. Visszafelé haladva elsétált a talált tárgyak dobozánál, ahol megakadt a szeme egy plüssjátékon. Egy közepes méretű németjuhász kutya volt, igaz egyik szeme már hiányzott és a hasából is kikandikált a tömés, de megtetszett neki.
Úgy tett mintha mi sem történt volna, majd amikor a pultos elfordult láthatatlanul kilebegtette a játékot miközben ő a tálcán egyensúlyozva iramodott meg a szoba felé.
A kilincsnél bajlódott egy keveset, főként a szájában lévő plüssel amitől nem látott semmit. Nagy nehézségek árán az ajtó kinyílt, lábával belökte maga mögött. Vicsorgó mosolya hirtelen leolvadt arcáról, egy pillanatra jeges borzongás lett urrá rajta, aztán a meglepettség után elővette józaneszét és megérezve a kisfiú energiáit megnyugodott. Nem szökött el a csibész.
Levette cipőjét, a tálcát az egyik éjjeliszekrényre helyezte, majd a plüssállatot az ágyra dobta. Elgondolkodott, hogy talán nem tetszik majd a kisfiúnak, ez esetben megtartja ő magának és bekerül a többi közé. Egész kis serege van. Hiába, vannak dolgok amiket képtelenség kinőni.
- Ejj, a rosszaság. Most mi tévő legyek? - Mondta ki hangosan a szavakat, majd körbefordult. Már rég megtudta állapítani a halhatatlan gyermek helyét a varázserő áramlásának centrumából adódóan. - Ezért le kell majd rágnom a kisujját. - Sóhajtva csóválta meg a fejét, majd felmászott az ágyra. Egy hosszú pillanatig csak várt, majd hirtelen elrugaszkodott és szökdécselve fordult körbe, hogy lássa Toby hol menekül ki a hirtelen támadt zaj miatt. |
Qin
Szégyenlősen elvigyorodott, fejét rajta összeborzolt hajával lehajtotta és vörös képpel nevetgélt.
Aztán tekintete egyszeriben felcsillant az ajánlatra, ülésbe tornázta magát, de amikor ezt a jó hírt határozott kikötés követte csalódottan húzta el a száját. – Nyjaj – nyafogott elkeseredetten. – Már olyan régóta kell ebben a szobában ülni. – Elgondolkodott, aztán egy vállrántással hozzátette: - Jó, pisilni a fürdőszobában szabad és az másik szobának számít, de az meg túl közel van és nem számít. –
A heves magyarázás közben elfogyott a levegője, duzzogva, karba tett kezekkel bámult Amberre. – Pedig nem csinálnék rosszat. Mindig jól viselkedem mégsem mehetek sehová. Akkor akár rossz is lehetek – magasra emelte állát, lehunyt szemekkel fordult el Ambertől. Aztán résnyire nyitotta a szemét, csalódottan, bosszankodva sóhajtott egyet és kisujját a nő ujjára kulcsolta.
– A kisujjamra esküszöm. – Lebiggyesztett szájjal, sértettséget színlelve hevert végig az ágyon, a lehető legnagyobb világfájdalommal terült el, sóhajtva mozdulatlanná fagyott. Azt a benyomást akarta kelteni, hogy ő bizony ezen az ágyon fog feküdni egész végig, annyi ereje sincs hogy felüljön. Amber nyugodtan elmehet, nincs oka aggodalomra.
Ha azonban a nő kilép az ajtón, az első dolga lesz búvóhelyet találni. Az ágy alatt tökéletes lesz. |
Rhakia Zeew-Goradha
- Ne mondj ilyen csúnya dolgokat rám. - Alsó ajkát lebiggyesztve szomorú kiskutya szemekkel nézett a fiúra. Valóban, már csak a nyüszítés hiányzott volna a kölyökkutya ábrázat tökéletesítésére. Toby kérését figyelmenkívül hagyta. A varázslat nem olyan dolog amivel érdemes játszani, igaz mindennap él vele egy kicsit, de csak a gyakorlás véget. Kisebb nagyobb varázslatok végrehajtása szükséges, hogy idővel ne szabaduljon el az ereje.
- Szörnyű egy alak. - Fejét megcsóválva hol a gyerekre, hol pedig az édességre pillantott. Felmarkolt pár darabot, majd homlokát ráncolva majszolta el azokat. - Fogalma sincs arról mire van szüksége egy gyereknek. - Elégedetten cuppogott is mellé. - De nézd el neki, nem éppen egy gyerekbarát alkat, nem tölt sok időt ifjoncokkal. - Nem igazán kötötte le a TV őt sem, inkább a fiút bámulta és hallgatta olykor elhangzott szavait.
- Tudod, te is olyan vagy, mint egy kicsi vénember. Főként azzal a pofával amit az előbb csináltál. - Mutatóujjával saját arcára mutatott, de képtelen volt utánozni, ahogy felidézte magában az előbbit felszakadt belőle az a visszafojtott nevetés ami az előbb kínozta. - Rengeteget zsémbelődsz te is, de te legalább szórakoztatóan tesyzed. - Kezét a fiú fejének búbjára tette, majd megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kócolta össze haját. Alsó ajkába harapva egy fojtott mosollyal arcán nézett le rá, elégedetten emelte fel orrát, mintha csak ki akarná élvezni, hogy mennyivel nagyobb és erősebb.
- Tudod mit? - Négykézláb kúszott le az ágyról, félrecsúszott - immáron gyűrött - ruháját megigazította és úgy ahogy látatlanban haját is kifésülte ujjaival. - Hozok valami normális ételt, de csak akkor, ha megígéred, hogy a szobában maradsz. - Az ágy mellé guggolt így egy szinten volt a gyerekkel. Ezúttal mellőzte a vicces pofákat, szórakozott megnyilvánulásokat. Kisujját nyújtotta Tobynak. |
Qin
Oldalra billentett fejjel tanulmányozta Ambert, kifelé tartott tenyérrel közelített hozzá, a keze megállt pár centire a bőrétől. Széles mosollyal felhúzta a vállait, mintha kirázta volna a hideg. Elvigyorodott. – Nyanya vagy. – Visszahúzta a kezét az ölébe. – Ismerek egy ijesztő bácsit, aki még nálad is öregebb. – Jóval halkabban, visszafogottabb hangszínen közölte ezt, aztán zavartan megpiszkálta a füle tövét.
Fejét a levegőben úszó zacskó felé kapta, örömében összecsapta a tenyerét. – De király! – Még a szája is tátva maradt, bár már látott ilyet. Mégis mindig fellelkesítette, főleg akkor, ha új embertől látott ilyet. Eddig is tisztában volt Amber kilétével, már akkor is tudta amikor az ajtó előtt állt, sőt, egy bizonytalan sejtés másodpercekkel azelőtt hatalmába kerítette, mielőtt a nő megjelent. De most, hogy bizonyította saját képességét, csak felizzította a fiú érdeklődését. – Én nem tudok ilyet. Csinálj még valamit! Kérlek! -
Az említett édességekre nézett. – Ezeket John hozta. – Amikor Toby éhségre panaszkodott, nem csokoládéra és cukorkákra gondolt, sokkal inkább meleg, laktató ételre. De neki nem panaszkodott, akkor sem, ha ettől a sok édességtől megfájdult a hasa. Félt a morgolódástól. Dante minden bizonnyal a legközelebbi éjjel-nappaliban markolta fel az első pár zacskót, ami a keze ügyébe akadt.
Megrázta a fejét. – Én már nem kérek többet. – Fintorgott. – Nem ilyet szeretnék enni.
Sértődött képpel hajolt előre, makacsul bólogatott. – De, ha mondom, hogy igazi. Meg akartam nézni, de nem adta oda. Mert egy vénember. – Elkezdte utánozni Dante jellegzetes morgolódását, összevont szemöldökkel, komor pofával dörmögött.
- Nem engednek sok tévét nézni, de John nem szólt érte. – A kezébe vette a távirányítót, egy ideig kapcsolgatott. – Nincs állatos. Én azokat szeretem. – Végül megállt egy rajzfilm csatornánál. Az eltúlzott effektektől hangos tévé elé hasalt, de nem maradt sokáig egy helyben. Lábát lóbálva tekintgetett hátra Amberre.
|
Rhakia Zeew-Goradha
- Majd belejössz. - A lehető legkedvesebb mosolyát villantotta meg. - Megfelelő tanárral és elég idővel nagyon sok mindenre lehetsz képes. - Akaratlanul is magával ragadta az ifjú lelkesedése, annyira vágyott erre az ártatlan korszakra. Kedves kis kölyök és szomorúság fogta el őt nézve, mert tudta, hogy ennek a korszaknak hamar vége lesz. Nekük is, már kicsi koruktól fogva képezték őket. Akkor még az emberek és más klánok nagyobb fenyegetettséget jelentettek. Nem tartotta igazságosnak, hogy egy gyermeknek olyan hamar fel kelljen nőnie és ha ez így marad tovább hamarosan a kis Toby is rá fog kényszerülni. Még nem is sejtette milyen hamar.
- Én nagyon öreg vagyok, bár nem látszom annyinak. - Egyik szemöldöke megemelkedett, a kisfiú elégedett fejét próbálta utánozni. - Képzeld, most Novemberben voltam 116 éves. - Mutatóujját a fiú orra hegyére hegyezte és megnyomta. Tüüüüt. Adta ki a hangot, majd rákacsintott a kölyökre. - Azt hiszem ezt a meccset én nyertem. -
Rá sem kellett néznie a cukroszacskókra, elég volt az elején. Már elég tapasztalattal rendelkezett, hogy úgynevezett láthatatlan karjaival kitapogassa vagy emlékezet alapján mozgassa. Ezúttal is így történt. A zacskó megemelkedett, majd lassan leereszkedett melléjük. Kicsit babrálva vele kinyitotta, majd beletúrt.
- Remélem nem bánod. - Mondta mielőtt elkezdte volna rágcsálni. Odanyújtotta az édességet eredeti tulajdonosának. - De tudod ez a sok cukor nem tesz jót neked. - Megint bedobott egyet a szájába, közben fintorogva rázta meg a fejét. - Nagyon finom kajákat tudok ám csinálni. Majd egyszer kipróbáljuk, jó? - Hümmögött egyet.
- Tudom, fura a nevem, de hát ez van. - Közelebb hajolt, szájával megint ó-t formálva huncutul lesett körbe. - Na ne! Tényleg? - Hitetlenkedett, remekül utánozta a gyermekek eltúlzott beszédét. Kikerekedett szemekkel kezdte gyorsabban magába tömni az édességet, rágcsálgatott, mintha csak ezzel azt várná a fiú meséljen még ilyen izgalmas dolgokról. Elképedt kifejezéssel arcán talán tovább biztatta Tobyt. - Igazi? Nem hiszem el. - Fejét rázta és remélte, hogy a fiú nem szúrja ki övére csatolt bőrtokot.
Felkúszott a párnákig, ott eldobta magát, fáradtan nyújtózott, majd oldalra fordulva nézte még egy ideig a fiút. A távirányítóért nyúlt, majd hamarosan bekapcsolta az aprócska méretű szemcsés TV-t amit a sarokba zsúfoltak.
- Milyen meséket szeretsz nézni? - Választól függetlenül elkezdte kapcsolgatni a csatornákat, amiből nem volt túl nagy választék. Egy ilyen helyet ostobaság is többet elvárni. Egy ideig még ezzel szórakozott, majd minden értelem híján sóhajtva adta fel, a távkapcsolót az ágyra helyezte közel Tobyhoz, hogyha kedve tartja ő válasszon valamit. Kinyújtóztatta végtagjait. Kimerültnek érezte magát, már most, pedig fiatal az idő. Ebben a lepukkant kis szobában úgy érezte órák alatt éveket fog öregedni. Frusztráló volt, legszívesebben végigaludta volna a vigyázás idejét, de nem tehette. Elméje éber volt, minden esetleges zajra, szokatlan szagra vagy erősebb energiára felfigyel, ha úgy adódik. A finomabb érzékek ilyen esetben egészen előnyös halhatatlan tulajdonságok. |
Qin
Egy darabig értetlenül pislogott, hol Aesmára, hol a játékokra. Aztán kis híján felkiáltott felismerésében. – Ja, hát persze. Megmutattam neked a T-Rexet. – Büszkén szegte fel az állát, majd hirtelen elbizonytalanodott. Megingatta a fejét. – Néha magától csinálja, néha meg sehogysem sikerül. –
Újból rájött a beszélhetnék, már vette is a nagy levegőt a mondókához, térdelésbe szökkent. – Volt egy játék amit egy bácsival játszottunk, én felhúztam a kártyát és így –kezével hadonászott Amber felé – tudod, ahogy az előbb neked, megmutattam mi van rajta. Aztán ő kimondta és ha jó volt akkor zöld pöttyöt kaptam, ha elrontottam pirosat. – Megrázta a fejét. – A piros az a büntető és az olyan fúj volt. De a zöldekért mindig kaptam valamit. – A heves ecsetelésből a kérdés zökkentette ki. Megszeppent egy másodpercre, aztán büszkén válaszolt. – Tíz. Te hány éves vagy? - Meg sem várta a választ, mert eszébe jutott valami más. - Fura neved van. - Újabb gyors levegővétel. - Tudok egy titkot, de nem mondhatod el senkinek. - Ha Amber nem akarja hallani, Tobynak az sem akadály, hiszen nem hagyott időt a választásra. - Johnnak nem is ez az igazi neve. - Suttogott. - Hanem D...De...Dante. - Közelebb hajolt, izgatottan tette hozzá. - És még fegyvere is van. Igazi. |
Rhakia Zeew-Goradha
Hasára feküdt, felkönyökölve figyelte a kisfiút és a játékait. Olyan szenvedélyesen magyarázott róluk, hogy nem volt szíve közbevágni. Csak mosolygott, okosan nézett és közben bólogatott. A kezébe nyomott játékot forgatta, megvizsgálta, mintha szakértője volna a dolognak. Érdeklődést színlelt, egész jól, pedig kicsit sem foglalkoztatták tüskés játékok. Mikor Toby közelebb hajolt hozzá jobbra, majd balra lesett, hogy nincs a közelben senki aki a kis titkukat hallhatná. Szájjával elképedt és egyben felháborodott ó-t formált, de ez nagyon hamar széles vigyorrá változott.
- Minden bizonnyal így van. - Bólogatott megerősítve a kisfiúban az elméletét. - A zsémbes öregemberek már csak ilyen lopkodós kis dögök. - Fejét rosszallóan megcsóválta. Ejnye.
Vigyora hamar leolvadt arcáról, szemei kikerekedtek, értetlenül ráncolta homlokát miközben az alattuk lévő takarót bámulta. Nem értette, hogy mi az amit látott. Tudta, hogy honnan származik, de ilyennel még sosem találkozott. Nem hitte volna, hogy ez lehetséges, abban viszont biztos volt, hogy nem saját gondolat volt, sokkal inkább a fejébe ültették.
- Aesma - Mutatkozott be végül, de csak a rövidebb hatásszünet után. - Toby, mondd csak tudod az előbb mit csináltál? - Az előbb kapott játékra rajzolt mutatóujjával, tekintetét olykor a fiúra emelte. Ehhez foghatóról még nem is hallott, így találkozva vele nem kis zavart váltott ki belőle. Hallott mutációról, de ez így annyira másabb volt, szavakkal nem is kifejezhető. Vajon fáradékonyabb a kölyök? Könnyen lehet, ha még ennyire nem képes kordában tartani erejét hacsak nem direkt történt az előbbi.
- Hány éves vagy Toby? - Tette fel a következő kérdést. Hangja barátságos volt, eddig nem történt nagyobb probléma és remélte is, hogy ez így marad. Ha a fiú sokat beszél, de viszonylag szófogadó akkor nála már nyert ügye van. Az előbbi viszont bosszantó volt, nem akarta, hogy ismét megtörténjen. |
Qin
-Mindenkire morog. Mert Velociraptor és ők ilyenek. – Elgondolkodott egy pillanatra, aztán a háta mögül újabb dínót mutatott fel. Amber kezébe nyomta. – Ez egy Stegosaurus. Növényevő, azért nincsenek fogai. – Újabb játékot ragadott meg, a csapat harmadik tagját. – Ez meg a Triceratops. Növényevő, de klasszabb mint a Stegosaurus, mert vannak szarvai. Látod? – Ujját a kihegyezett gumiszarvnak nyomta. – Ha igazi lenne átszúrna még téged is. De nem az és így nem fáj – bizonyíték gyanánt a játékot a nő karjának nyomta. - Volt Tyrannosaurusom is de nem találom. Pedig az a legerősebb dínó. –
Közelebb hajolt, halkan folytatta. – Szerintem John elvette, tudom, hogy tetszenek neki a dínóim. Pedig kölcsönadtam volna neki, ha kéri. De ő nem is szeret beszélgetni. Csak morog mint az öregemberek. –
Be nem állt a szája, minden másodpercben eszébe jutott valami új. Felragyogott a tekintete. – Egyszer láttam a tévében egy filmet a Tyrannosaurusról. Egyben bekapott egy kisebb dínót. – A lelkes magyarázás közepette egy képet küldött Amber felé. Ha elragadtatta magát és túl élénken élt benne valami, akaratlanul is megtörtént ez. A rövid, villanásnyi jelenetben valóban egy számítógépes T-Rex ragadta állkapcsai közé az áldozatot. Töredezett, foltokban hiányos üzenet volt. – Engem Tobynak hívnak – nyújtotta a kezét ragyogó tekintettel. |
Rhakia Zeew-Goradha
Magát átkozta ezer ocsmányabbnál ocsmányabb szitokszóval, de a dolog már megmásíthatatlan volt. Hiába, a helyes fiúk a gyengéi. Az ajtó már bezárult mögötte, ő egy pillanatig még zavartan állt és figyelte a kölyköt. Rég volt már az, hogy vigyáznia kellett egyre, ezt a kis néma időt pedig türelemszerzésre használta. Nem akarta, hogy zaklatott állapotának következménye a gyereken csattanjon.
Csizmájának fűzőjét kilazította, majd kibújt. Hanyagul arrébbrúgta, hogy ne legyen útban, majd minden további nélkül nyugodtan sétált az ágyhoz. Látszólag kiegyensúlyozott volt, nem is csalt sokat ez az álarc. Sikerült nyugalmat erőltetnie magára. Egy ideig a kölyköt figyelte, majd a játékára terelődött tekintete, közelebb hajolt hozzá, mintha farkasszemet akarna nézni a dinóval.
- Szóval nem vagyok szimpatikus? - Alsóajkát csalódottan lebigyesztette. - Pedig nagyon kedves tudok ám lenni. - Fejével bólogatva bizonygatta a kis műanyag játéknak. Tagadhatatlanul élvezte, valahol ő maga is. Ennyi idő után remekül el tudott szórakozni ilyen kis apróságokkal is. - Tudok pár trükköt, amit mutathatok, haaa... - Felegyenesedett, mutatóujját állára helyezte, a plafont bámulta, mintha töprengett volna.
- Mit tudsz adni cserébe?. - Két szemöldöke kérdőn megemelkedett. Még nem tudta megállapítani a kisfiú melyik kategóriába tartozott, hogyan érdemes kezelni. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy az a kis idő amit vele kell töltenie pokoli lesz. Nem kizárt. |
Ilajvet
Makacsul leereszkedett szemöldöke most megemelkedett, felcsillantak a szemei. Már látta, hogy nyert ügye van, mielőtt még Amber megszólalt volna. Karba tett kezeit az oldala mellé engedte, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Köszönöm – tátogta némán, de épphogy ezt megtette, Amber előtte termett, majd eltaszította. A szívverése pillanatok alatt felgyorsult, először csak megfagyva tartotta vissza a levegőt alsó ajkával a nő fogai között. Fél kézzel érintette, tenyerét a derekára tapasztotta. Mindezt különösebb meggondolás nélkül, automatikus mozdulatos volt. Amikor Amber elhúzódott, ő még mindig a falnak támaszkodott, mozdulatlanul figyelt. Elismerő pillantással díjazta. Ki gondolta volna, hogy valaki képes még őt is meglepni? Nem rossz, árulták el a szemei. Tényleg jól csinálta, amit csinált, ezt nem tudta megcáfolni. Ennek ellenére leeresztette a vállait és ujját a zsebébe akasztotta. A laza tartásával és közömbös tekintetével rejtette el zavarát. Csak a figyelmesebbek vehették észre a halovány somolygást. – Amilyen gyorsan csak lehet. Tudom, hol keressem őket. Várj legalább sötétedésig. Hívj, ha van valami – ezt már ajtónyitás közben mondta, keresztül sétált a szobán és felmarkolt pár dolgot az asztalról. Az ágyon ücsörgő kisfiúra pillantott, aki az indulni készülő Dantét látva fel akart tápászkodni. Egy határozott kézmozdulattal megállította a gyereket. – Maradsz. – Valamit mintha még mondani akart volna, összevonta a szemöldökét, aztán meggondolta magát. Elsétált Amber mellett. – Meg lesz hálálva – duruzsolta, miközben vállával súrolta a nőt. Gyorsan távozott, mielőtt Aesma esetleg meggondolhatná magát.
Qin
Törökülésben bámulta az ajtókeretben álló idegent, tétován tartotta a játékot az ölében. Fel-le futtatta ujjbegyét a dinoszaurusz türkés hátán. Aztán a lénnyel trappolásba kezdett lefelé a lábfején, a játék aztán az ágy lepedőjén folytatta útját. Több hasonló darab is hevert mellette, a matrac végében pedig egy hátizsák kapott helyet. A mellette lévő asztalon egy felbontott, megmajszolt tábla csokoládé és néhány zacskó édesség kapott helyet. Az ágy végében kopott edzőcipő, a zokni gondosan a tetejére helyezve. A dínó megállt a törtetésben, lassan Amber felé fordult. Kiálló gumifogai a nő felé meredeztek. A fiú tovább játszott, a zöld lény óvatos lépést tett az ágy vége felé. A kölyök szaglászó hangokat adott. Sniff-sniff. Aztán morgó hangon imitálta a dinoszauruszt.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Állkapcsa feszülten járt. Fogai hol erősen egymásnak préselődtek, hol pedig elernyedtek az izmok. Oldalra bámult, mellkasa előtt összefont karokkal és egy távolabbi pontot figyelt. Ne nézz a szemébe! Parancsolt rá egy hang a fejében és így is tett, de a szavak is elegendőnek bizonyultak. Egy hajszál választotta el attól, hogy beadja a derekát, de még nem pattant el az a vékony húr.
Aztán csak elkövette azt a hibát. Tekintetét a férfire emelte és itt már nem volt kérdéses, hogy bele fog menni. Még egy ideig dacosan bámult rá, megfeszült izmokkal próbálta visszatartani magát, majd kitört belőle egy sóhaj. Ezt Dante veheti igennek is. - Nem vállalok felelősséget, ha valami baja esik. - Közelebb hajolva mondta mindezt, hangjában lévő feszültséggel még inkább nyomatékosította a szavakat.
Ez azt jelenti, hogy haza sem mehet, Mornával sem találkozhat ezzel pedig magát az átlagnál is nagyobb veszélynek teszi ki. A kóbor halhatatlanok eleve hatalmas fenyegetettséggel kell szembenézzenek, emberek, klánok, riválisok, de mindezt korrigálható pár szövetségessel. A kis környezetükben a riválisokat háttérbe kényszerítették, az erősebbekkel megnemtámadási szerződés így kialakítva egy viszonylagos biztonsági zónát, de a friss hússal ez nehéz lesz. Ő sem akart belekeveredni ilyenekbe, elég nagy szarban voltak eddig is és idő kérdése, hogy a felszín alatt lappangó ellentétek háborút szüljenek. Nem akarta ezt a folyamatot felgyorsítani, főként nem egy kis kölyök miatt.
Hosszan töprengéséből hirtelen eszmélt fel. Harciasan csillogó dühös íriszeit Dantééba fúrta. Egy nagy lépéssel hirtelen előtte termett, ruháját megragadva húzta magához, majd lökte hátrébb a falnak. Azonnal hozzásimult és homlokát ráncolva nézett a szemébe. Igen, rohadt sokkal jössz nekem. Amolyan kárpótlásképpen ajkait hirtelen tapasztotta a férfi ajkaira, szenvedélyesen, de inkább erőszakosan csókolta meg. Erősen alsó ajkába harapott, majd a hosszas csókjáték után minden további nélkül elhúzódott.
- Mikor térsz vissza? - Kérdezte hivatalos hangnemben. Nem rejtette el bosszúságát, de idővel majd úgyis megbékél és ismét a vidám Amber lesz. Persze ha megéri. - Legkésőbb. - Tette hozzá gyorsan. Kell egy felsőbbhatár ami után nyugodt szívvel hagyja hátra a kölyköt a dögöknek, de az is lehet, hogy önként veti oda. Lehet úgy adódik, hogy ő maga ízleli meg a friss hús erejét. |
Ilajvet
Dühösen fújtatott, ingerülten fordult el Ambertől. - Szóval nem. - Halkan káromkodott, pár lépést tett az ellenkező irányba, aztán vissza. Mindjárt robbant. Ujjait a halántékához nyomta.
– Mégis mit kellene tennem? Te legalább otthonosan mozogsz ebben az egész szarságban. De én? A kurva életbe. – Muszáj volt lehiggadnia. Szép lassan hűteni kezdte magát. Megrázta a fejét. – Rám csak a frászt hozza. – Makacsul pillantott a nőre. Nem úgy nézett ki, mint aki feladta a dolgot. – Nem azt kértem, hogy vedd a szárnyaid alá. Be sem kell menned hozzá. – A falnak támaszkodott, az ajtó felé biccentett. – Nem tartana sokáig. Soha, semmire sem foglak megkérni ezután, ha ezt megteszed. Csak tartsd szemmel a környéket. Ez csak átmeneti dolog. – Ismételten megrázta a fejét. – Nem akarok ebbe belebonyolódni. Ha ezt tudom, el sem vállalom. Ez Patrick dolga lenne. Én nem vagyok Patrick. Nem vagyok Frey. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. – A hangja egyre nagyobb feszültségről árulkodott. – Figyelj, ha nem segítesz, nem fog menni. Kivinni az utcára pedig a legnagyobb ostobaság volna. Biztosan valami gond adódott, ezért nem jönnek érte. Ki kell szállnom ebből, mielőtt belekeverednék. Nem mondták, hogy halhatatlan. Engem is ők helyeztek el Patricknál. Ez egy... szervezet. A haszontalanokat lepasszolják, az értékesebbeket felhasználják. Tőlem aztán kísérleti patkányt is csinálhatnak belőle, nem érdekel. Csak minél hamarabb távolabb akarom tudni. Azt hittem, csavargó kis kölyök, egyszerű korcs akit leszállítanak valami nevelőhöz. – Eltántoríthatatlanul bámult rá. – Amber. Csak gondold át.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Olyan könnyen megtudta állapítani a kölyök mibenlétét, hogy az már nevetséges volt. Hallgatta a férfit, de közben saját gondolataira koncentrált. Így a falon keresztül is érezte ahogy lágyan kiáramlanak az energiák. Minden varázslat lényege. Míg a boszorkányok tárgyakból, igékből szerezték ezeket úgy a halhatatlanok saját magukból. Ott gyűlt, minden amit megérintenek átitatódik vele. A szoba, a varázstárgyak, pont ezért nem érhet más azokhoz a tárgyakhoz.
Az energiák felismerése az első fokozat volt. Az emberek semmilyennel nem rendelkeztek vagy ha igen, olyan gyenge volt, hogy észre sem lehetett venni. A boszorkányoké ott lüktetett, de a legtöbb esetben amulettekben tárolva. A halhatatlanoké nagyon erős volt, tömény. Persze ez idővel változott. Egy negyven éves halhatatlané egészen könnyed, a száz éven felülieké szinte már fojtogatóan erős és sok. Az ajtó kis résein érezte ahogy erősebben áramlik ki, mint a fal tömör részecskéin keresztül.
- Nem. - Bár a kérlek csábító szó volt, de itt és most nincs helye a jótét léleknek. Ha a szükség úgy diktálja Amber sem kevésbé kegyetlen, valóban kevésbé szigorú, de csak apróságokkal szemben. Egy ilyen nagy kaliberű feladatot csak nyomós indokkal vállal el. Jelen esetben pedig nagyobb fenyegetést jelent számára egy gyermek védelme, mint ezen ajánlat visszautasítása. Talán egy pisztoly nekiszegezve sem segítene a dologban.
- Fogalmad sincs mekkora veszélynek tennéd ki ezzel a gyereket. - Fejét megcsóválta. Azon töprengett vajon a kölyköt már megtanítottak avagy megtanulta maga miként ismerje fel az energiákat. Talán amikor belépett a szobába rájött, hogy Amber is egy közülük? - Már az is hatalmas fenyegetést jelent ránézve, hogy itt vagyok és beszélgetek veled. - Sóhajtott, állkapcsa idegességében megfeszült. Elvégre, kóborok vagyunk. Vadásznak ránk.
- Kétlem, hogy akár Mornától megtudnám óvni. A többi kóbor halhatatlanról nem is beszélve. Hidd el, nem olyan barátságosak egymással. Ha éreznek valaki gyengébbet azt elpusztítják. - Ez valóban így volt, gyakran velük is. Nem tudnák megmondani miért, egyszerű ösztön volt. Gyakran fele annyi idős tanítványukat is kikészítette volna, talán a fenyegetettség érzés miatt. Ez alól pedig nővére sem volt kivétel. |
Ilajvet
Amber végre megérkezett, ő pedig zavartan pattant fel, aztán megállt a szoba közepén. Hirtelen elbizonytalanodott. Nem, mégsem lesz jó. Nem kellett volna.
Gyors pillantást vetett a gyerekre, éles tekintetével emlékeztette a megállapodásukra. A nő érkezése előtt Dante szigorú szabályokat hozott. A kölyök a helyén marad, nem szólal meg és nem csinál semmit, míg ő azt nem mondja. Egyenlőre úgy tűnt, az utasítás érthető volt. Visszafordította a fejét Amber felé. Most már tényleg ki kellene böknie valami. – Ömm – mondta frappánsan, ökölbe szorított kézfejét a szájához emelte. Éles levegőt vett, tekintete újból cikázni kezdett a gyermek és a nő között. – Menjünk ki. – A fiúra mutatott. – Te itt maradsz. Hallod? Ne csinálj semmit. –
Kitolta Ambert az ajtón. Megállt vele szemközt, egy darabig csak fürkészte. Amikor legutóbb látta, békésen szendergett az ágyában. Nem lepődött volna meg, ha a történtek után nem jelenik meg. Mégis itt volt. – Nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. – Talán a legjobb lenne csak belevágni a közepébe. Vagy mégsem? A telefonhívás után elbizonytalanodott. A kölyök olyan, mint Amber, de ez valójában nem jelent semmit.
– Erre a gyerekre egy napig kellett volna vigyáznom. – Legyintett. – Lényegtelen, hogy miért, afféle tartozást egyenlítettem vele. A lényeg az, hogy nem jelentkeztek érte. Ez alapvetően nem lenne olyan nagy gond, ha akármilyen kölyökről lenne szó. De ő... – nem folytatta, csak beszédes tekintettel bámult a nőre. – Nem maradhat a nyakamon. – Lehunyta a szemét, összerázkódott. – Nem bírom, egyszerűen kikészít. Utána kell néznem a dolgoknak, de őt nem vihetem magammal. Így is rejtegetnem kell és még csak azt sem tudom, hogy miért. Meg kell keresnem őket, de neki itt kell maradnia. Rajtad kívül senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Csak arra kérnélek, hogy... – Megvakarta a tarkóját, sóhajtott. – Vigyázz rá, ameddig elmegyek. Tudom, ezt egyáltalán nem kell megtenned. De nincs más ötletem. Minél hamarabb meg akarok szabadulni tőle. – Mennyire, de mennyire utált szívességet kérni. Már csak az aprócska varázsszó hiányzott. Összeszorította a fogait. A cél érdekében mindent, a cél érdekében mindent. - Kérlek. – Várakozásteljesen, feszülten figyelte Ambert. -Mit mondasz? -
|
Rhakia Zeew-Goradha
A napok viszonylagos békében teltek. Átlagos életet élve, elkerülve a mocskos alvilági köröket. Egyszer próbálta keresni Dantét, miután egyedül ébredt a lakásban maga mellett egy üzenettel és hideg fémdarabokkal. Ezután a sikertelen próbálkozás után feladta és várt. Kifizetődött. A hívás után szinte azonnal indult a megbeszélt helyre. Beletelt egy kis időbe, hiszen távozása előtt minden rá kiszabott feladatot el kellett intéznie, valamint az utat sem akarta kocsival megtenni. Jobb ha senki nem tudja hova ment, legalábbis ő jelen esetben ezt látta jónak.
A lepukkant szegényes hotelba belépve csak megengedett magának egy halovány mosolyt. Tipikus, hogy ilyen helyeken fordul meg a legtöbbször. A recepcióhoz sétált, a pult mögött ácsorgó ember már jól ismerte. Előfordult, hogy itt húzta meg magát. Elég egyértelműen, de nem konkrétan fogalmazva megtudakolta melyik szobában találja az általa keresett személyt. Alapvetően ideges lett volna, de nyugodt volt, ugyanis ismerősről volt szó, bizalmasról aki nem árulná el.
Rossz érzése volt. Valami biztos van a dologban, a férfi beszédéből erre következtett. Most kivételesen sejtése sem volt mivel áll szemben és ettől még az ő gyomra is összeugrott. Próbálta visszafogni magát, de a kíváncsiság és a félelem egyre gyorsabb tempóra ösztökélte. Fürgén kopogott az ajtón, majd benyitott azon. Remélhetőleg nem volt zárva.
Belépve először felmérte a terepet, természetesen miután becsukta maga mögött az ajtót. Dante, őt nem volt nehéz megtalálni, ezután pedig valamiféle csapdára számított. Keresett más embereket, esetleges pontokat ahova elrejthettek rá fenyegetést jelentő tárgyakat. Ehelyett csak egy aprócska ember körvonalait látta. Egy gyermekét. Azt egyből kizárta, hogy Dante egyik kalandjának terméke volna, ez viszont nem nyugtatta meg.
- Nos? - Szegezte a kérdést habozás nélkül a férfinek. Már égett a vágytól, hogy megtudja mire kell ő, miért hívták ide. |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kis költségvetésű hotel, bár nem fog a mennyezet a vendégekre omlani, de senki ne várjon sokat ettől a helytől. Igyekeznek takargatni, hogy milyen állapotban van az épület. Kis üres szobák jellemzőek rá, elrejtőzni nem rossz, huzamosabb ideig itt élni viszont eléggé kellemetlen tud lenni. Ehhez mérten olcsó és még hozzátartozik egy kisebb étterem, ahol fillérekért lehet italt vagy akár ételt kapni.
- Igazából bárkinek kellhet. - Tette hozzá sóhajtva, miután végighallgatta Dante mondandóját. Izmai és ezzel együtt állkapcsa is megfeszült, de nem rontotta tovább a helyzetet, konfliktusra lesz máskor is idejük. Ettől függetlenül ez a "magafajtátok" felfogás bosszantotta és nem éppen jópontot jelentett számára. Ő is csak egy ember.