|
Témaindító hozzászólás
|
2013.04.01. 20:25 - |
 Egy öreg kis épület, húsz lakással amik változó méretben vannak jelen. Egy giz-gazos udvarral rendelkezik, amin csoda, hogy bármi képes megélni a sok törmeléktől és szeméttől. Egy nem túl veszélyes környéken helyezkedik el, ráadásul nagyon olcsó, bár tény, hogy nem a legkorszerűbb. |
[31-12] [11-1]
Ilajvet
Megállt az ágy előtt, a halk súrlódó hangokból kiderült, hogy kibújt a pólóból. A matrac szélére ült, Ambert nézte, habár nem sokat látott belőle. Aprócska vívódás után hátradőlt, de nem engedte el magát.
– Neked... neked is. - Megfeszült karját a feje alatt nyugtatta. A nő közelségétől először egyáltalán nem lett könnyebb, a mellkasán nyugodó fej még a légzésben is befolyásolta. Eszébe jutott, milyen volt az ajkának íze, vagy a csípőcsontjának feszes tapintása.
Nyelt egyet és a mennyezetre bámult. El kellett hessegetnie a képzeteket. A szemét nem hunyta le. Hallgatta Amber lélegzését és a vihar morajlását. Nem akart mocorogni sem, hátha túl zavaró lehet. Kényelmetlenül és idegenül érezte magát, de csak egy darabig. Aztán megszokta a helyzetet. Szépen lassan feloldódott és a nyugalom lassan, ráérősen kezdett keringeni az ereiben.
A telefon halk, de eltántoríthatatlan berregése riasztotta fel. Először csak zavartan hunyorgott. Valóban elaludt volna? Óvatosan, de fürgén bújt ki Amber mellől. Nem akarta felébreszteni a hirtelen mozdulatokkal, de a telefon idegesítő hangjával sem. Pár hosszú lépéssel az asztal elé ért és ugyanazzal a mozdulattal felvette a telefont.
– John – szólt bele halkan, a szoba másik végébe sétált. Perceken át csak hallgatott, a vonal túlsó végéből duruzsoló beszéd szűrődött. A mobilt egyik vállával a füléhez szorította, miközben a pólójával ügyetlenkedett. Útközben vissza az ágy felé a mordályt is magához vette, hátra az övébe csúsztatta.
– Oda megyek. – Ezzel le is zárta a telefonbeszélgetést. Összevont szemöldökkel, tanácstalanul állt meg az alvó nő felett. Odakint még alig világosodott, az sötétszürke ég komor és szennyes külsőt adott az ablak alatti utcának.
Leguggolt a matrac széléhez, a kezét nyújtotta felé. A karja megállt a levegőben, nem érintette meg. Meggondolta magát. Az asztalon üzenetet firkált egy jegyzetlapra. A szöveget és a lakáskulcsot az ágyra tette, oda ahol ő feküdt.
Fontos ügy, csak ennyit írt. Aztán eltűnt. |
Rhakia Zeew-Goradha
 Széles mosollyal arcán mászott az ágyra. Megragadta a takaró szélét, ledobta magát a matracra és ezzel egyidejűleg magára is rántotta, így nagyon hasonlított egy begubózott hernyóra. Magában vigyorgott a takaró kisajátításán, aztán bevillant, hogy valami nem stimmel. Ez nem lesz így jó. Amilyen gyorsan betakarózott olyan gyorsan lökte le magáról.
Dante pakolásával mit sem törődött. Kezeivel hátul matatott, egy ideig bajlódott, majd végre elérte célját. Melltartójából kibújt, azon nyomban az ágy végébe rúgta. Nyögve kikászálódott az ágyból, az ajtó felé vette az irányt. Beleütközött valamive, valószínűleg bútor volt, mert lábával rendesen belerúgott. Fél lábon ugrálva káromkodott egyet visszafogottanm, majd a ruhakupachoz sétált. Kitapogatta felsőjét, nagy nehezen magára rángatta, majd visszasétált. Ezúttal odafigyelt arra a gonosz bútorra. Nyugtalanság járta át.
Kikerülte a nemlétező alakot aki ide is követte kísérteni. Egy láthatatlan kém. Visszamászott az ágyba, de nem dőlt le. Megfordult, kinyújtotta két karját és mintha ölelésre hívta volna papáját toporgott, hogy Dante végre jöjjön.
- Én alszom belül. - Kötötte ki ellentmondást nem tűrően. Lehet gonosz és önző dolog ez, de minél messzebb akart kerülni azoktól a furcsa lényektől akik egész életén keresztül végigkísérték. Nem félt tőlük, nem igazán, de nyugtalan volt jelenlétükben, aggodalommal töltötték el. Ha a férfi végre bemászik hozzá az ágyba nem kerülheti el Aesma ölelő karjait, amik makacsul kapaszkodva belé húzzák közelebb az áldozat testét. Egy győzelemitta mosollyal dőlve le, helyezkedik el és kuporodik össze, amitől csak még kisebbnek tűnik.
Kicsit ficeregve helyezkedik el. Teste a fiú testéhez simul, annak ellenére, hogy az egyértelmű jelét adta szándékainak. Valahol mélyen volt ebben is egy parányi hátsószándék, de tudomásul vette, hogy most jobb nem próbálkozni az előbb ezért is sétált el felsőjéért. Fejét még felemelte egy utolsó puszira, amit Dante arccsontjára nyom, hogy majd ezek után vagy a férfi mellkasán pihentesse, vagy arcát a test és a matrac találkozásának vonalában elrejtse. Ha minden a tervek szerint megy, akkor már csak az idegesítő hangokkal kell megvívnia csatáját amiben általában segítségére volt a TV, ezúttal viszont be kell érnie dörgéssel és szívdobogással. Mindkettő tökéletes volt.
- Jó éjszakát! - Mormogta még halkan, mielőtt végleg némaságba temetkezett volna.
Mindig szerette a viharos időjárást, az sem zavarta sosem ha haja esetleg elázott. Volt valami varázslatos az egészben, a baljóslatú felhőkben, a dühös morgásban, a kipattanó szikrákban. A hideg pedig mindig arra késztette az embereket, vagy ha nem, jó kifogásnak tűnt, hogy összebújjanak. Ha Dante esetleg el akarná lökni magától ezzel rukkolna elő és visszakövetelné helyét. Mindez olyan békés volt, hogy elaludni sem akart, csak így feküdni egész éjjel kellemes éber tudatlanságban. |
Ilajvet
Komoran bámult maga elé, egy pillanatra, csak egy egészen apró másodpercre megváltozott az arca. Mintha gyermeki dac suhant volna át rajta.
– Ő ezzel nem értene egyet. -
Megrándult az ajka, szemöldöke lejjebb ereszkedett. Aztán az erőteljes kifejezés el is illant, legalább olyan gyorsan, mint ahogyan megjelent. Helyette jóval könnyedebb arcot öltött. Kíváncsian bámult fel Amberre. A villám vakukánt vágott a szemébe. Hunyorgott, ujjait a halántékához nyomta. A feje lassan, kelletlenül lüktetett. Őszintén szólva igencsak fáradt volt.
Szájának sarka az egyik oldalon felfelé kanyarodott, oldalra döntötte a fejét. Felemelte a karját és megpaskolta az ágyat maga mögött, közben szinte követelőző pillantásokat mért Amberre. Feltápászkodott, hogy megnyújtózzon. Karjait az ég felé emelte és elégedett nyögéssel hajtotta hátra a fejét. Elindult a pult felé, vad rámolásba kezdett. Hanyagul, dudorászva söpörte odébb a dobozokat. Üvegcsörrenés, morgolódás, aztán újból dúdolás. Kihúzott egy fiókot, aztán diadalmasan emelte az égbe a zseblámpát, aztán a pult sarkára tette. - Vész esetére - rántotta meg a vállát.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Csendesen pihent. Ezt sokkal inkább pihenésnek merte nevezni, mint a különböző szerekkel történő kényszeres kiütést. Másként nem is ment neki az alvás. Segítek. A lehető leggyengédebben, és óvatosabban vezette magára a férfi karjait. Mondhatni kényszerítette, hogy megölelje, de ha úgy tetszik Dante bármikor elhúzódhat.
Egy ideig maga elé bámult, pislogott, hangosan sóhajtozott. Nehezen tudta még kezelni a fennálló helyzetet, felfogni, hogy akihez hozzásimul Patrick neveltje. Lehet csak az egyik. Megértette, de valahogy szokatlan volt. Mint a kutyának egy új játék. Nézi, távolról szemlélődik, néha közelebb merészkedik hozzá, de alapvetően nem tudja mit kezdjen vele. Aesma is hasonlóképpen volt még ezzel az új gondolattal, ami szöget ütött a fejében.
- Ami azt illeti ő sem mesélt rólad. - Megvonta a vállát. - Kvittek vagyunk. - Szeretett volna elhúzódni, hogy egy kényelmesebb helyen összehúzhassa magát, azt viszont nem akarta, hogy Dante azt érezze ez a téma váltott ki belőle zavart állapotot. - Úgy tűnik nem ismertem eléggé. - Mutatóujjával megrajzolta a fiú arcának karakteres vonalát. Halvány mosoly jelent meg arcán, ezzel egy idejűleg ravasz csillogás is megjelent szemében. Hirtelen izzott fel a huncut szikra.
- Patrick sok jó döntést hozott. - Bólogatott. - De azt hiszem te vagy mind közül a legjobb. - Játékosan alsó ajkába harapott. Lassan lehúzta magáról a férfi karjait, amit eddig ujjaival cirógatott. Ezt észre sem vette, csak utólag, de nem tulajdonított neki komolyabb jelentőséget. Felállt a földről, leporolta magát.
- Ugye nem bánod ha ma estére itt maradok? - Az ablak felé fordult. Hirtelen egy villám szelte ketté az eget, fényével ezüstös hátteret adva Aesma és a faágak sötét alakjának. Visszafordult Dante felé. - Ha úgy könnyebb... - Itt egy rövid pillanatra megállt. Féloldalas mosolyra húzódott szája. - ...akkor szívesen alszom a kanapén. - Még mindig csillogtak szemei, ki tudja milyen fényforrásból, de íriszeinek egyéb területei, még szemfehérje is majdnem teljesen feketének tűnt. Csak pár másodpercig maradt ebben a helyzetben, utána amint megmozdult, a fények és az árnyak inkább vonásaival játszadoztak, de nem adták vissza azt a démoni szempárt. |
Ilajvet
Megilletődött, szólásra nyitotta a száját, aztán csak megfagyva, esetlenül pislogva hagyta, hogy Amber ölelje. Nem volt erre megfelelő válasza. Talán mondhatna valami vicceset, vagy valami megszokott, komor megjegyzést. Netán őszinte szavakat. Nem, az nem ő lett volna. Úgy érezte, az elmúlt percekben már így is kifordult a saját bőréből. Ezért csak tette, amit általában tenni szokott. Hallgatott.
Együtt üldögéltek a némaságban. Egy darabig még zakatoltak a gondolatai, mit kellene mondania vagy tennie, aztán lassanként lecsillapodott és elkezdte élvezni a csendet. Nyugalmat és izgatottságot érzett egyszerre, furcsa kettősséget, amit nem tudott hová tenni. Olyan szokatlan volt számára ez az egész. Amber nem olyan vendég, akik általában itt jártak. Ha ők akarták is ölelgetni, lerázta őket. De most nem érezte ezt, egyáltalán nem.
– Nem is tűnsz annak – csóválta meg a fejét.
Úgy tűnt, az ég odakint ketté akar hasadni. Egyre hangosabb, haragosabb dörgések váltották egymást, a szapora villámok fantomképeket vetítettek a falra. Lehajtotta a fejét, beszívta a lány illatát. Még mindig csak ült ott, mozdulatlanul, tétlenül. A karjai nem mozdultak, ernyedten lógtak maga mellett. Úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Hozzá nem értő ügyetlenséggel simította végig tenyerét Amber haján. Beszívta az illatát. Az emlékeiben ugyanez az illat élt. Az az illat, amit még könyvesboltban fogott meg, erőszakkal összehajtogatott és zsebre tett. Kimondta azt, ami a fejében járt.
– Patrick sosem mesélt rólad. – A hangja bizonytalan volt. Lehetséges, hogy nem jó ötlet ezzel előhozakodnia? Mintha csak ott akarta volna folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagyták.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Hirtelen keserűség járta át ahogy hallgatta a férfi szavait. Örült az oltalmazó sötétségnek ami olyan kegyesen elrejtette arcán, és szemében tükröződő szomorúságot. Ezernyi gondolat cikázott át fejében, vágya ugyan nem csökkent, de átalakult. Lett helyette valami fontosabb. Szemeit lehunyva sóhajtozott. Vére lassan lüktetett bőre alatt, úgy érezte mentem elveszti józanságát mikor a férfi ajkaival érintette. A harapás meglepte, összerándult, de tagadhatatlanul jól is esett neki. Felült, megigazította ruháit, maga elé bámult és némán töprengett.
Hirtelen ötlettől vezérelve előredőlt, célja azonban más volt, mint nem is olyan rég. Átkarolta a férfi nyakát, úgy bújt mellkasához, mint egy törékeny nő aki menedéket keres. Nem ő akarta oltalmazni Dantét, a gesztus sokkal inkább másról árulkodott, de ez sem volt valós. Hogy valójában mi volt emögött, még ő maga sem tudta, talán a legegyszerűbb válasz az, hogy vágyott a fiú közelségére, legyen az bármilyen jellegű. Ez ártalmatlan volt, a maga módján. Mentes minden erotikától, sokkal közelebbi, gyengédebb, mintha nem is a testek számítanának, hanem a lelkeknek kéne összeérniük.
Hosszú némaság következett. A mellkashoz bújva hallgatta szívverését, hiába nyugtatta meg ez az egyszerű dolog súlyos gondolatok nyomták a szívét. Egyszeriben eszébejutott minden hideg egyedül töltött éjszaka, minden apró-cseprő sérelem, számos ártatlan és bűnös áldozat. Nem érzett bűntudatot, ez a gyorsan érkezett gyász saját maga miatt volt.
Gyászolta magát és a hozzá hasonló elveszett, bolyongó, élőholt lelkeket. Szomorú sors ez bárkinek is, aki pedig azt meri hazudni, hogy létezik igazság azt legszívesebben egy másik életre száműzné. Hányszor látott ifjakat gyötrődni ártatlanul. Számtalanszor látott tragikus életeket, amiknél a halál csakis jobb lehetett. Megérdemelték volna? Mit tett az a nyomorult gyermek, azonkívül, hogy szerencsétlenül a világrajött?
- Szóval nem akarsz ártani nekem. - Nyögte ki végül, a szavak viszont olyan gyengédek, képlékenyek voltak, mint egy sóhaj. Talán nem ez a leghelyesebb megfogalmazás, de másként nem tudta kinyögni, ezért maradt ez a nyers módja. - Rendben. - Egy halvány, nehezen behatárolható mosoly telepedett acára. Orrával kedvesen cirógatta meg a férfi nyakát, majd egy könnyed puszit adott arcára.
- Ha nem akarod... - Most, hogy tudatalattija is szembesült azzal, hogy nem az előbb említett okok vannak a dolog hátterében valamelyest könnyebben fogadta el. Hiába mutatta azt, önbecsülése nem volt túl nagy, emellett igazolni akarta magát, hogy legalább egy kevés értékkel rendelkezik. Nem akar csalódást okozni, közben pedig milyen ilyennel bizonyítani akart, de ez sosem sikerült igazán. Sem elméje, sem teste nem talált megnyugvásra és nem is fog.
- De tudnod kell, hogy nem vagyok olyan törékeny amilyennek látszom és közel sem olyan normális, mint amilyennek mutatnom kell magam. - Természetesen nem rejthette el őrülete teljes egészét, alvilági körökben az ép embereket hamar kivégzik. Nem, a szükséges mennyiségben a világ tudtára adta, de csak finoman, ellentében mondjuk Mornával akinek egyszerű mozdulataiból is durva, bűzös szennyvízként tört fel, hogy ellepje és megfojtsa vele az embert. Ő más sorsot kapott, választott, ahogy jobban tetszik, és ez jól van így. Tisztában volt lehetőségeivel, hatalmával, ő pedig nem akart kegyetlen verőgép lenni, amikor ezzel a módszerrel elérheti azt amit szeretne. Nem akart szembemenni természetével, amikor ígyis tökéletesen tudott érvényesülni vele.
A szél a faágakat mozgatta, egy éppen az ablakon kopogott, az üveget karcolgatta kemény botujjaival. Egészen olyan volt, mint egy emberi alak, a mozdulat is kísértetiesen hasonlított a rendőrök ablakkopogásához.
Várakozás következett. Várt egy konkrét jelre, amiből megtudhatná miként döntött Dante. Már csak rajta áll minden. Amber egyelőre hajlandó visszavonulni rejtekébe, hogy legközelebb újult erővel, lelkesedéssel vesse rá magát az áldozatra. Mert be fog következni, agyát majd ugyanúgy elfedi a köd és ugyanúgy csak egy valamit akar majd. |
Ilajvet
Követte Amber kezének mozgását, újból lecsukta a szemét, amikor ismételten megérintette. Nem húzódott el, csak némán megrázta a fejét. Nem. Nem érti. Talán nem is értheti.
Szabad megint ránéznie? Úgy érezte, sikerült megkapaszkodnia, hogy időben megfékezte. De önmagában sem bízott eléggé. Tekintete lefelé vándorolt, figyelte a kínálkozó, csábító pamut-háromszöget, a nő ujjait, ahogyan a maradék foszlányoktól is megszabadítja magát. Hát ezzel nem segítettél. Dühös volt, kellemetlen nyögés szökött ki a száján.
Csattanás, egy villanás, és sötétség öntötte el a szobát. A vihar üdvözletét küldte. – Pompás – morogta, finoman bontakozott ki Amber karjaiból, felült. Lihegett. Annyira, de annyira vissza akart dőlni rá, hozzásimulni és eggyé olvadni vele.
Csak bámult előre, remegő kezét elrejtette, hallgatta az esőt. Vett egy nagy levegőt, aztán még egyet. – Te is tudod, hogy nem ez a probléma. – Tényleg nem érti? Nem látja azt, amitől tartania kéne. Ő nem láthatja a lehetséges vesztet, nem tud a bizonytalan elme kóros éhségéről, nem érezheti a lappangó pusztítási vágyat minden érintésében. Még nem, és ennek így kell maradnia. – Okosnak tartod magad és biztos vagy abban amit csinálsz. – Bólintott. – Elismerem, mindkettő igaz. – Elmélázva döntötte oldalra a fejét. – Tökéletes – suttogott mély, rekedt hangján.
Lehajtott fejjel bámult le rá, figyelte a kinyújtózott, karcsú testet. A sötétben a bőre szürkének hatott. Meg kellett érintenie, csak egy kicsit. Mutatóujja elindult a nő hasfalán. – De te sem tudhatsz mindent. – Úgy görnyedt a sötétben Amber előtt, mint egy keselyű. Az ujjhegy megállt a szeméremdombon, mintha csak a szakadék széléhez ért volna. Aztán levetette onnan magát, lassan súrolta zuhanás közben. – Belerágod magad az ember fejébe. – Kezei a combokra simultak. – Mint valami vírus. De belőlem nem lesz jó beteg. Csak mert én... – Lassan, szomorúan rázta meg a fejét. Aztán újból csak hallgatott. Mindig az a fránya hallgatás. Villámoktól fehérlett a szoba. Forró lehellettel simította arcát a belső combhoz. Ajka a puha bőrhöz tapadt. Kis, néma csókokkal járta be a bőrfelületet, gyengéden, alig érintve.
Majd megharapta. Nem játékosan, nem incselkedve. Egyszerűen csak beleharapott. Mintha cseppet őmaga is megszeppent volna, a vállai megrándultak, visszaküzdötte magát ülésbe. Támaszkodott, előre görnyedt, furcsán, elfúló hanggal lélegzett. Aztán érdesen nevetett, de ebben a hangban nem volt vidámság. – Bárcsak ne kedvelnélek.
|
Rhakia Zeew-Goradha
A helyzet hirtelen változott meg, Amber vad követelőzése mintha átragadt volna. Ez elégedettséggel töltötte el. Egy halvány, öntelt mosoly kerekedett arcán, szemei veszedelmes ragadozó módjára villantak meg. Részéről itt már nem volt megállj, szüksége volt valamire, de egy parányi kis falattal nem érné be. Nagyot akar harapni, felfalni az egészet, hogy holnapra megfeküdje a gyomrát. Édes fájdalom.
- Mi a baj? - Kérdezte végül, kezével újfent megsimogatta a férfi arcát, amit ezúttal lejjebb siklott a nyakára, majd a kulcscsontra. - Nem tetszem neked? - Homlokát ráncolva feltolta magát, nem sokkal, de így közelebb kerülhetett Dantéhoz. Az arcába beszélt. - Vagy rosszul csináltam valamit? - Nem, ezt azonnal kizárta elvégre igazán bele sem merült a dolgokba. Egyébként is eddig csak elégedett szavakat, illetve hangokat kapott bókoknak amik egyértelmű jelek voltak számára, ezzel ellentétben. Nem tudta hova tenni a dolgot. Nem találta valószínűnek előtte felsejlő kétkedő elméleteket.
Visszaereszkedett a földre. A hűvös, kemény föld még mindig nem volt elég ahhoz, hogy kitisztuljon feje. Ujjaival a férfi tarkójába kapaszkodott, a tincsek közé fúrta őket. Közelebb akarta húzni magához. Másik keze Dante derekára siklott, körmeit próbálgatva határozottan húzta magához, hogy csípőjük erősen egymásnak feszüljenek, majd kicsit megmozgatta azt.
Ha már elkezdte bizony be is akarta fejezni. Itt az áldozat, ízletes falat, jobban tetszik neki mint eddig bármelyik és most, hogy karmait belemélyesztette nincs menekvés. Mindig eléri célját azért, mert bármit képes bevetni. Ezúttal is ezen az elven működött, úgy vélte fokozza a dolgokat.
Ujjával melltartójának pántjai alá nyúlt, begörbítette, belekapaszkodott, majd lassan lecsúsztatta őket. Az anyagot csak kicsit húzta lejjebb, több bőrfelületet mutatott meg, de a lényeget még mindig sejtette. Ugyanígy járt el fehérneműjének alsó részével. Két oldalt megfogta, egy picurkát lentebb sodorta. Csípőjét még erősebben feszítette a férfiénak ahogy testét megemelte, hogy megszabaduljon a feleslegtől.
Szemöldökei kérdőn megemelkedtek. Ha ez nem elég hatásos akkor nem tudja mi az. Teljesen biztos volt dolgában, akár mérget is mert volna venni arra, hogy ő megkapja amit szeretne. |
Ilajvet
Éles levegőt vett, amikor Amber a közelébe férkőzött. Amikor kifújta a levegőt, a lány kósza hajtincsei megemelkedtek. Sóvárgott, de nem mozdult. Akkor sem, amikor megérezte az ajkait. Lehunyta a szemét, összevonta a szemöldökét. Újabb éles lélegzet. Nem lehet.
A tenyér az arcára siklott, ő pedig állatias módon összerándult és hátrébb hőkölt. A szemei már nyitva voltak, meghatározhatatlan, feszült arckifejezéssel bámult vissza. Hiába húzódott hátra, a lány közeledett és ez alkalommal már nem volt ereje elhúzódni. Aztán meg is érintette, ami áramütésszerű volt.
Megemelte a karját, öntudatlanul bújt ki a pólóból. Hűs borzongás járta át. Mély, fenyegető hangot adott, szintén előre furakodott. A két test egymásnak simult, először találkoztak egymással. Lábujjától a feje búbjáig bizsergés járta át. Újból lehunyta a szemét, elfordította a fejét. Konok pillantással meredt előre.
Odakint vihar közeledett, morajlás szűrődött át a falakon. A szél vadul bele-belekapott a fák lombjába. A sötétben nyújtózkodó, remegő árnyaknak tűntek, akik kíváncsian hajoltak közelebb és bámultak be az ablakon. – Amber – kezdte halkan, inkább volt tátogás, mint suttogás. – Ezt nem... -
Valami dörömbölt a mellkasában, valami ébredezett, ki akart mászni a gondosan eltemetett börtönből. Most Amberre nézett, az arca rezzenéstelen volt, de a szeme lángolt. Mégis volt a tekintetében valami szomorúság. De talán nem ez a megfelelő kifejezés.
Valami meghatározhatatlan, erős késztetés egyre és egyre közelebb húzta hozzá. Lassan visszafordult, egyenesen a suttogó Amberhez. A szájával hallgattatta el, rátapasztotta az ajkait. Csak egy pillanatig hezitált, aztán egy pillanatra az eddig olyan nagy gonddal rejtegett lény megmutatta magát.
A nő alsó ajkába harapott, nyersen és gondolkodás nélkül. A combjáért nyúlt, magához rántotta, az ölébe vette. Lentebb csúsztatta a karjait, Amber fenekébe markolt és még inkább magához szorította. Ezúttal hevében az állába harapott, aztán az arcélébe. Hátra döntötte, szinte lesodorta magával, végig fektette a padlón. Altestével a nő combjai között, indulatosan, megfékezve és zihálva bámult le. – Mit csinálsz velem? – szegezte neki a kérdést kifakadva. |
Rhakia Zeew-Goradha
Összeszűkült szemekkel durcis pofit vágva nézett Dantéra. Kezeit makacsul kulcsolta össze mellkasa előtt, próbált sértődöttséget játszani természetesen továbbra is minden komolyságot mellőzve. Ezek az eltúlzott kis játékok sokkal inkább a férfi szórakoztatására voltak. Haját összeszedte, oldalra húzta, majd zavartalanul eszegette tovább az édességet amit ölébe helyezett.
Az érintések először túl lágyak voltak, elviselhetetlenül, egész testén libabőr ütközött ki. Miután határozottabbakká váltak sem volt könnyeb a dolga, sőt. Hangosan, fájdalmasan sóhajtozott, túl gyakran. A férfi kérdése amint megtörte a csendet valamit benne is megtört. Homlokát ráncolta amit nagy valószínűséggel Dante nem láthatott. Habozott a választ illetően.
- Nem, nem erről van szó. - Hümmögött. Nem tudta miként fejezze ki magát, vagy hogy egyáltalán megtegye. Zavarban volt és igen, képtelen volt teljes mértékben ellazulni, mert ismerte magát, a vágyak erősek voltak, a késztetés pedig minden eddiginél nagyobb. Félredobta a zacskót, hirtelen megpördült, haragos tekintettel meredt a fiúra.
- Te... - Mutatóujját vádlón nekiszegezte. - A te hibád. - Morcosan vicsorgott, haragosan ráncolta a homlokát. Pár nagy sóhaj után ez a kifejezés hamar átváltozott, mintha fájdalmas lett volna. Vonásai valóban kínról árulkodtak. Egy ideig a földet bámulta, majd felemelte fejét, tekintetét Dante íriszeibe fúrta. Hirtelen furakodott közelebb, haragosan, agresszív módon. Ajkai közel volnta a férfi ajkaihoz, de gyötrelmeit fokozva nem értek össze. Pár hosszú pillanatig így várakozott lélegzetvételét visszafogva, majd nem bírtam tovább. Óvatos lágysággal vette szájába a fiú alsóajkát.
Nem segített. Egy cseppet sem, sőt csak rontott a helyzetén. Jobb kezével végigsimította az arcot, kedvesen cirógatta ujjával, majd hirtelen pattant el benne valami. Elégedetten vigyorgott és vicsorgott egyszerre. Kezeivel két oldalt támaszkodott meg, előrébb tolakodott ezzel hátrébb akarta kényszeríteni a férfit, de ha nem sikerül sem nagy kár, ugyanis testük egymásnak préselődve természetesen fokozzák a nő vágyait.
Kezei remegtek ahogy próbálta valamelyest tűrtőztetni magát. A férfi pólója alá siklottak, végigsimították alhasát. Az anyag szélébe kapaszkodva kísérelte meg feljebbhúzni vagy ha úgy adódik akkor már egyből meg is szabadulhat tőle. Közben vagy mohón csókolta Dantét vagy idegesen fújtatva vicsorgott, de egy pillanatra sem vette le szemét. Volt egy kellemetlen akadály amitől még inkább szeretett volna megszabadulni, ez pedig a nadrág volt. Fürgén gombolta ki és húzta le a sliccét, hogy kezének helyet csinálva masszírozhasson, éppenséggel nem a megállapodásban szerepel területen.
- Én is lehetek önzetlen... ha szeretnéd. - Suttogta a férfi szájába, majd röviden felnevetett. |
Ilajvet
Amikor Amber elfordította a tekintetét, szinte sóvárgott azért, hogy újra ránézzen. Szinte szólongatta gondolatban, egyre hangosabban és hangosabban. Minél több pillantást kapott, annál elégedetebb képet vágott, az önbizalma idegesítően gyors tempóban növekedett. Egyik szemöldöke megemelkedett, fintorszerű, apró mosoly feszült az arcára. Úgy tett, mint aki elgondolkodik az ajánlaton, hümmögött, mutatóujját az állára tapasztotta. Nagy levegőt vett, mint aki hosszú, részletes válaszra készül. – Nem. – Fogalmazódott meg benne a felismerés. Kedélyesen megvillantotta a fogsorát, inkább tűnt éhes vicsornak, mint vigyornak. – Nem lesz úgy, ahogy te akarod. –
Nyögve arébb mászott, Amber háta mögé araszolt. – Bebizonyítom milyen önzetlen vagyok. – Először csak felmérte a terepet, fel-le futtatta a szemét a karcsú, csupasz háton. Aztán felemelte a kezét, mutatóujjával a lány tarkójára bökött. Ujjbegyét végighúzta a gerince mentén, egészen a derekáig. Lassú, ráérős mozdulat volt. Tűnődött.
Egy pillanatra kizökkent, emlékeztette magát, hogy masszírozni akart, nem Amber anatómiáján fantáziálni. Újból végighúzta az ujját, a melltartó szegélye idegesítő kis akadály volt.
Két tenyere a lány vállára ereszkedett, saját bőréhez képest őt forrónak érezte. Egy-egy hüvelyujját lágyan, kíméletesen az izomba nyomta. Amikor az ujjak a bőrbe süppedtek, körkörös mozgással megkezdte a görcsös idegek kilazítását. Valójában szerette ezt csinálni és tudta magáról, hogy jól csinálja. Nem mintha ez egy kimondottan férfias, macsó tulajdonság lenne, nem is kérkedett vele fűnek-fának, de azért be kell látni, hasznos tulajdonság. Némán üldögélt és munkálkodott, csak a rádió duruzsolt recsegve-ropogva.
Apró, bosszús hanggal törte meg a hallgatást. – Lazulj el – morogta halkan. Lehetséges, hogy Amber egyáltalán nem is volt feszült, a fiú mégis úgy gondolta, hogy ennél lehetne sokkal... nos hát, lazább. – Talán félsz tőlem?
|
Rhakia Zeew-Goradha
Ő is törökülésben helyezkedett el, felnyúlt a mellette lévő székre, majd levett még egy pizza szeletet. Zavartalanul majszolgatta miközben a fiú őt bámulta. Végig a szemébe nézett, néha megengedett magának egy mosolyt. Nevethetnéke támadt, de ez a kényszer kisebb volt valami másnál. Lábaik mondhatni teljesen ártalmatlan módon értek egymáshoz, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a nőben erős vágyakat ébresszen fel. A férfi folyamatos bámulása csak fokozta ezt. Hirtelen nagyon meleg lett a szobában.
Mindent megtett, hogy gondolatait elterelje. A szeleten lévő különböző feltétek méretét és formáját vetette össze. Az utolsó falatokat tuszkolta be, ekkor újra megkockáztatta a szemkontaktust. Hatalmas hiba volt. Nagy levegőt vett, nyugodtan kifújta, majd a pillecukros zacskóért nyúlt. Azonnal magához húzta, nem ad belőle egyetlen falatot sem, elvégre a pusziját sem kapta meg. Sóhajtott.
- Akkor nem kapok se puszit, sem hátmasszást...jól sejtem? - Megköszörülte torkát, kivett még egy puha darabot. Szórakozottan nyomkodta össze ujjaival, majd szájába nyomta. Imádta. Imádott enni, főként édességeket és ő volt az a fajta akin meg sem látszottak ezek az élvezettel teli szokások. - Pedig... - Leerőltette torkán a falatot. - Kaphatnál érte cukrot és vállmasszást. - Bólogatva bizonygatta a ki nem mondott: ez egy remek ajánlat kijelentését. Mint egy házaló aki mindenáron meg akarja győzni az ügyfelet.
- Nos? - Arcára bökött mutatóujjával, mint nem is olyan régen közben nyakát nyújtotta. - Ez lehetne az előleg. - Nemleges válaszra nem is számított. Elvette az üveget, még párszor belekortyolt, de részéről ennyi elég is volt arra a napra. Visszanyomta a fiú kezébe. Már készült is, hogy Dante megforduljon, ő pedig mögé leülve eleget tegyen a szerződésben kikötött ráeső résznek. |
Ilajvet
Először csak lehajtott fejjel pislogott Amberre. Ennek a helyzetnek köszönhetően egy pillanatra egészen más szituáció részletei kezdtek körvonalazódni előtte. De mielőtt a gondolatai túlságosan messzire vitték volna, a lány műsora kizökkentette. Széles vigyor terült szét a képén. Felszegte az állát, élvezte az ál-hódolat minden cseppjét.
– Te mondtad, nem én. Innentől nem tartozom magyarázattal a tetteim miatt. – Néhány másodpercig figyelte a lány ügyetlenkedését, aztán közelebb csúszott, hogy segítsen. De addigra ő már a földön volt. Megrántotta a vállát, lecsúszott mellé a padlóra. Törökülésben helyezkedett el vele szemközt, térdei Amber lábának nyomódtak. Kivette az üveget a kezéből, egy darabig csak tartotta az ölében, aztán a szájához emelte.
Elérkezett a pillanat a fixírozáshoz. Ezt mindig is ügyesen csinálta. Némán bámult a szemébe, a tekintete nem közölt egyértelmű üzenetet, ennek ellenére közömbös sem volt. A szája sarkában halovány mosoly lapult, de olyan képlékenynek tűnt, hogy az ember csak akkor látta, ha látni akarta. A zavar legkevesebb jelét sem mutatta, nem úgy tűnt, hogy azon gondolkodik, mit mondjon. Képes erre hosszú perceken keresztül, hacsak a lány nem kérdez tőle, nem zökken ki. Talán csak szórakozásból, talán valamiképpen tesztelni akarja Ambert.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Pislogott, rágcsált és komoly arccal figyelte a kis közjátékot, holott hihetetlen jókedve kerekedett ami mindenáron mosolygásra akarta kényszeríteni. Kellemes változatosság ez ahhoz képest, hogy miként indult napja, illetve estéje. Ahogy hasa lassan megtelt étellel úgy lett úrrá rajta az a kellemes fáradtság is, ami erejével elnyom minden gondolatott. Kelletlenül felhorkantott, lenyelte a falatot mielőtt beszélni kezdett volna.
- Legközelebb? - Szemöldökét felvonta. Ki tudja lesz egyáltalán legközelebb. - Főzni? - Fejét megingatta. - Komolyan felháborító miket feltételezel rólam. - Szemeit megforgatta, magában pedig hozzátette: javíthatatlan vagy. Csupán a szórakozás kedvéért. Várt egy kicsit mielőtt még reagált volna az ötletre. A borosüveget szájához emelte, nagyokat kortyolt belőle.
- Minek nézel te engem? Valami készséges szobalánynak tűnök? - Lepillantott magára, mikor szembesült hiányos öltözékével homlokát ráncolva húzta félre a száját. Hát ebbe belesült. Éppenséggel más foglalkozás jutott volna eszébe erről. Lecsúszott az ágyról, közvetlenül mellé térdelt, az üveget az istenért sem akarta lerakni.
- Ó hatalmas Dante. - Hajlongásba kezdett, mintha csak egy ősi istenség színe elé járult volna. - Nem vagyok méltó hozzá. - Hangjába jócskán csempészett gúnyt, de nem komolyan csupán csipkelődés szintjén. - Nem vagyok méltó arra sem, hogy önt szolgáljam. - Itt már vigyorgott, de még próbálta komolyan játszani szerepét. Miközben apróka hajolgatott fejét is megrázta. Nem, még arra sem méltó, hogy ráemelje tekintetét. Itt már majdnem nevetett. - Kérem ne törődjön semmivel, boldoggá tenne ha boldoggá tehetném. Nyugodt szívvel rendelkezzen velem, persze csak akkor ha kívánja, és elég jó vagyok a Nagy és Hatalmas Dant... - Feltört belőle egy nevetés, fejét hátravetve dallamosan kacarászott, majd lassan abbamaradt. Szipogva törölgette könnyes szemeit.
- Egyébként nekem meg a hátam fáj, mégsem panaszkodom. - Bólogatva kapaszkodott meg az ágy szélébe, hogy visszatornázhassa magát, közben az üveggel egyensúlyozott amit a művelettel egyidejűleg akart szájához emelni és inni. Mindezzel nem könnyítette meg helyzetét, sőt. Kicsit tolta fel magát amikor érezte, hogy kezd eldőlni, fejét túlságosan hátravetette, hogy igyon. Hirtelen kapaszkodott meg a matracban, visszazuhant térdeire, miközben magán nevetett. Alkarját végighúzta szája előtt, így megtörölve azt. |
Ilajvet
Hátra döntötte a fejét, a füst vékony csíkban mászott elő az ajkai közül, aztán kígyóként tekeregve a mennyezet felé vándorolt. A feje lassú lüktetésbe kezdett, ami nem volt kimondottan fájdalmas. Tompaságot érzett. A nyugtató erős, bódító hatása ugyan még tartott, de a feje egy cseppet talán már kitisztult.– Nem jó ötlet velem játszani. – Amber után iramodott, útközben elsétált az asztal mellett, a fütölgő cigarettát a hamutartó oldalának döntötte. Megkordult a gyomra. Ki tudja, mikor evett utoljára? Olyan dolog volt, mint az alvás, amiről szintén gyakorta feledkezett meg. A testnek nagyon egyértelmű jeleket kellett adnia, hogy a gazdája ne engedje el a füle mellett. Ha Amber nem gondoskodik az ételről, minden bizonnyal őmaga nem vette volna a fáradtságot ahhoz, hogy összeüssön valamit. Ha nem a túl sok munka tartotta vissza a létszükségletei fenntartásától vagy a házimunkától, akkor valami más apróság, amit előrébb helyezett az értékrendben.
Most azonban feltűnt neki valami. Veszettül éhes.
Lehuppant az ágyra. – Azért nem jó ötlet... – kezdett bele, miközben áthajolt Amber ölén és elemelt egy méretes szeletet - ... Mert utálok veszíteni. – Beleharapott a pizzába, tele szájjal, majszolva magyarázott. Ujjával mintha képzeletbeli bábut tartott volna, a lány combját használta táblának. – Ha vesztésre állok hajlamos vagyok... – újabb nagy falat, közben oldalra vágta a karját, a képzeletbeli társasjáték messzire repült - ... felborítani a játékot. – Egy percbe sem tellett, hogy megsemmítse a szeletet. Megnyalta az ujját. – Legközelebb főzhetnél is valamit. – Megnyújtózott. – Ha programot szeretnél, masszírozd meg a vállam. – Kis ideig hallgatott, aztán oldalra sandított, hogy felmérhesse az esetleges reakciót. – Mert fáj – tette egyértelművé az okot, mintha így a kérés teljesen természetes lenne.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Mivel már eloltotta a kis pálcát, ezért cigijét ujjával megtámasztva hajolt előre. Az égő szál végét a másik szálnak nyomta. Amint biztosra vette, hogy a parázs elég eőrs hátrébb húzódott. A cigifüstöt kihívóan fújta a férfi arcába, majd elégedetten vigyorgott. Kezével a pult szélét fogva ujjaival dobolt és a mikrót nézte amiben még mindig forgott a tányér.
- Komolyan bosszantó az, hogy nincs TV-d. - Mondta vádlóan, megemelkedett szemöldökkel bólogatott. - Így mit nézzünk kajálás közben? Felháborító. - Fintorogva kerülte ki a férfit, hogy körbejárja a lakást. - Mást kell kitalálnunk elfoglaltság gyanánt. Twisterezhetünk, hogy ledolgozzuk a kaját, de felőlem Monopoly is mehet. - Vigyorogva lépett a pillecukor zacskójához, kibontotta, majd egy darabot szájába dobott. Válla fölött hátranézett, egyik kezében egy zacskó pillecukor, a másikban a dohánnyal teli szállal.
- Zene. - Ötlött fel benne, majd felsejlett előtte a rádió halvány képe. Szemei felcsillantak, habozás nélkül indult, hogy bekapcsolja. Nem is okozott gondot, először picit recsegett, majd tisztán, de halkan kezdett a hírek közlésébe a mikrofon mögött ücsörgő ember. Az étel elkészült, felkapott egy kést, kivette a pizzát majd nagy gonddal kezdte felszeletelni. Le sem kellett vennie a tányérról, elégedetten pördült meg tengelye körül.
- Tádáááá! - Az ágyhoz sétált, odahúzott egy széket, rárakta a tányért, mellé a borosüveget amit majd pillanatokon belül kinyit a kés segítségével. A hamut valahova leverte, észre sem vette, majd még utolsóként a közelébe vette a cukrokkal teli zacskót, azt is a székre helyezte és leült az ágy szélére. Szabad kezével a mellette lévő helyet lapogatta meg.
- Csüccs. Kész a kaja. - Egy közelben lévő hamutartóban elnyomta a csutkát, majd elégedetten vett el egy szeletet. A sajtot figyelte ahogy szépen nyúlva szakad el a masszától. Egy elégedett mmm hangot halatott.
- Egyébként. - Lenyelte a már megrágott falatot így beszéde valamelyest érthetőbb lett. - Egyéb elfoglaltságok terén szívesen várom az ötleteket. - |
Ilajvet
Bevett szokás szerint rúgta le a cipőjét, a kabátból útközben bújt ki az ajtó és az ágy között. A lakás nem sokat változott Amber látogatása óta, talán csak gyarapodtak a papírhalmazok. Izgatottan nyúlt a rejtvényért.
Keresztben terült el az ágyon, felnyögött és az ágyneműbe fúrta az arcát.– Mrrgm – válaszolta készségesen. Aztán felemelte a fejét, maga elé húzta az újságot. – Helyesbít másnéven... öt betű. – Feltolta magát az ágyon, megdörzsölte az arcát. A haja a szokásosnál is vadabbul meredezett előre. Mint aki most ébredt, általában akkor nézett ki így. Némán bámulta a sürgölődő Ambert egy kis ideig.
Aztán végül kimászott az ágyból, érdektelenül söpörte odébb az addig olyan nagy becsben tartott keresztrejtvényt. Az étel illata és felkínált dohány jelenleg sokkal csábítóbbnak tűnt. Nem is beszélve a doboz tulajdonosától, akitől valószínűleg akkor is elfogadná a cigarettát, ha nem dohányozna. A pult szélébe kapaszkodott, elzárta Amber elől a „kijáratot”. A tekintete gyors kirándulást tett rajta, fürge tanulmány volt, kihasználta a pár másodpercet, ameddig a dobozba nyúlt. Lassú, biztos mosolyra húzódott a szája. Az ajkai közé vette a szálat, a nyakát nyújtogatta. Arra várt, hogy a lány tüzet adjon neki.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Ha kell megkeresi a kulcsot Dante zsebeiben, ha a helyzet magaslatán van akár ő is kinyíthatja. Lényegtelen, a fontos, hogy az ajtó kinyílt és bejutottak a lakásba. Még az ajtó közelében lefejtette magáról cipőjét. Ahelyett, hogy a szatyrot a földre tette volna fél kézzel idétlenkedve húzta le magáról kabátját is, amit a cipőre dobott.
Beletúrt a fehér műanyagba, kicsit kotorászva ujjai közé csippentette az újságot. Felemelte, oldalra billentve kínálta a férfinek, hogy vegye el. A toll már nála van, így teljes a kép. Fontolgatta, hogy egyéb ruhadarabokat is levesz, de azt a későbbiekre ítélte, mikorra megszokja a lakást hőmérsékletet.
Az asztalhoz lépett ami változatlanul tele volt papírokkal. Helyet csinált, egy kis csücsök is elég volt, csupán a borosüveget rakta le. A pillecukrot az egyik kupac tetejére hajította, kihúzta a pizzát és hanyagul félredobta a zacskót. Majd összeszedi ha szükséges. Mikro felé vette az irányt, közben ahogy csomagolta ki az ételt zacskómaradványokat hagyott hátra, mint Jancsi és Juliska. Felkapott egy már használt, de tisztának tűnő tányért, majd benyomta a mikróba. Ezután csak a halk duruzsolás töltötte be a szobát.
- Remélem éhes vagy, de ha nem, az sem baj. - Megvonta a vállát. Kigombolta nadrágját. Elég időt várt már. - Több marad nekem. - Ujjait nadrágjának szélébe akasztotta, majd a szűk farmer ellenére meglepően könnyedén gördült le róla. Ezt felsőjével is megismételte, az ajtó felé fordult. A cél a cipője és kabátja kupaca volt, de a dobás nem sikerült olyan jól, hiába volt ügyesen kiszámított. A két darab átrepült a szobában és valahol az ajtó környékén tűnt el. Kibontotta a három doboz közül egyiket, fehér szálat öleltek ajkai miközben melltartójából előhúzott lapos gyufadobozban kutakodott. Még éppen talált egy használható darabot. A kis pálca sisteregve lángolt fel, a cigi vége felizzott.
- Mmm. Kérsz? - A nyitott dobozt nyújtotta a fiú felé amiben a fehér szálak engedelmesen, mint a katonák sorakoztak és várták azt, hogy elpusztítsák őket. |
Rhakia Zeew-Goradha
Lefagyott, hirtelen történt a váltás, nem számított rá. Még sosem küldték el ilyen hamar. Nem értette az okát és kíváncsi természete dacolni kezdett józan eszével. Untatta, esetleg felbosszantotta, nem látja szívesen. Érthető. Nem haragszik emiatt, de csalódott.
A megmerevedett Aesma hamar elillant, már nem homlokát ráncolva pislogott. Rendben, ha kinyitják az ajtót illik azon kisétálni. Gyorsan belebújt cipőjébe, minden kis igazgatás várhat későbbre, tudatalatt érezte az egész sürgetését. Lehajolt kabátjáért, magára húzta, de nem gombolta össze.
Ennyivel nem volt letudva a dolog. Már felöltözött, valóban, de még el is kell búcsúzni. Egy széles megjátszott mosollyal fordult a férfi felé, fél lépéssel közelebb merészkedett, megérintette arcát. Hüvelykujjával megsimogatta a bőrfelületet, ezúttal nem kereste Dante tekinteté.
- Szép napot! Pihend ki magad! Este találkozunk. Készülj fel, Megan egy szívtelen hajcsárt! - Már ott se volt, pár fürge lépéssel elhagyta a lakást, a rozoga kis folyosón tipegett, vissza se nézett. Nem ezt várta volna, így nem maradt más, ha nem akar otthon unatkozni kénytelen lesz bemenni dolgozni. Csodás. Teljesen felesleges. Rengeteg félrerakott pénzük van, de muszáj valami tisztességes munkát szerezni, hogy ne legyenek gyanúsak. Két testvér, az egyikük egy bájos lány, a másikuk egy hallgatag mogorva típus, tisztes állampolgárok, facérak. Ártalmatlanok. Pedig ha tudnák...
// Aesma el // |
Ilajvet
Próbált Amberre koncentrálni, a pult szilárdságára, saját szívverésére. Azóta tartotta ezt az álcát, amióta elhagyták Steve lakását. Nyelt egyet és elképzelte magát élettel telien, majd kicsattanva. Ne sápadj el. Mozdulj. Érezte, ahogyan végtagjaiból kiszökik az erő.
A lány odahajolt hozzá, ő pedig elkapta az illatát. Elraktározta, akár egy emléket. Majd felidézi, ha úgy tartja kedve.
Elégedett hangot hallatott, nem gondolta volna, hogy Amber újból megpuszilja. Nem rossz, árulta el a pillantása, ahogyan a lányt figyelte. Őmaga is körbe pillantott a papírdobozok tengerén, aztán megnyújtózott. – Csak hiszed. Azonban ez a lerágom az arcod dolog érdekesen hangzik. – Megrántotta a vállát. – Ínyenc vagyok. – Sóhajtott, összeszedte minden erejét és leugrott a pultról. – De nem ma. – Ahogyan ezt kimondta, a rosszullét méregként terjedt szét a testében. A mellkasából indult, lüktetve áramlott szét a testében. Meg kell előznie a bajt, mielőtt még késő lesz. Remegő kezét ökölbe szorította, de a reszketés így sem akart csillapodni. Általában így indult. Először csak a kézfejek, aztán a karok is. Végül az egész teste görcsös rángatózásba kezd. – El kell menned – mondta a lehető legkimértebb, leghiggadtabb hangszínen, amit csak képes volt megütni. Tárgyilagosan és hidegen nyitotta ki az ajtón, de még csak véletlenül sem nézett Amber szemébe. |
[31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Egy öreg kis épület, húsz lakással amik változó méretben vannak jelen. Egy giz-gazos udvarral rendelkezik, amin csoda, hogy bármi képes megélni a sok törmeléktől és szeméttől. Egy nem túl veszélyes környéken helyezkedik el, ráadásul nagyon olcsó, bár tény, hogy nem a legkorszerűbb.
Széles mosollyal arcán mászott az ágyra. Megragadta a takaró szélét, ledobta magát a matracra és ezzel egyidejűleg magára is rántotta, így nagyon hasonlított egy begubózott hernyóra. Magában vigyorgott a takaró kisajátításán, aztán bevillant, hogy valami nem stimmel. Ez nem lesz így jó. Amilyen gyorsan betakarózott olyan gyorsan lökte le magáról.