|
Témaindító hozzászólás
|
2013.04.01. 20:25 - |
 Egy öreg kis épület, húsz lakással amik változó méretben vannak jelen. Egy giz-gazos udvarral rendelkezik, amin csoda, hogy bármi képes megélni a sok törmeléktől és szeméttől. Egy nem túl veszélyes környéken helyezkedik el, ráadásul nagyon olcsó, bár tény, hogy nem a legkorszerűbb. |
[31-12] [11-1]
Rhakia Zeew-Goradha
 - Remek kérdés. - Hümmögve gondolkodott. Túl jó. - Ezt jobban meg kell fontolnom, de azt hiszem jelenleg az volna a válaszom, hogy egy kis kihívással már beérném. Elég unalmas amikor a préda önként rohan a farkas agyarai közé. Lassan már fel is darabolják magukat és félig megemésztett állapotban kúsznak elém. - Lemondóan megcsóválta fejét, félrehúzta száját és sóhajtott. Lehangoló.
Ellentétben Dantéval aki kis játékával azonnal levakarhatatlan vigyort csalt arcára. Őszinte volt, kivételesen azon mosolyok egyike ami nem színjátékon alapult, hanem valóban ott rejtőzött mögötte Aesma önfeledt öröme. Igazi ritkaság ez a minden rossz sejtelem nélküli megnyilvánulás. Nehezen, de megküzdött ezzel a mosollyal, elég ügyetlenül levakarta arcáról. Szemöldöke megemelkedett, unott képet vágott, úgy tűnt nem igazán győzték meg a szavak. Fölényeskedő módon közelítette meg a férfit, fejét magasra szegte.
- Ha jól rémlik te vagy az én adósom és nem fordítva. - Azért csak megtört a jég, megint egy halovány kis hírvivője a jókedvnek éppen csak megmutatkozott. Ugyanazzal a mozdulattal fordította oldalra a férfi arcá,t két ujjai közé fogva állát. Puhán puszilta meg, de nem húzódott hátrébb, füléhez férkőzött. Forró levegőt fújt a férfi nyakára.
- Éhes vagyok. - Suttogta. Hátrébb húzódott, tett egy lépést vissza, két kezét összecsapta. Körbepillantott a lakásban ami még mindig ugyanolyan romhalmaz volt. Miért imádja ezt ennyire? - Ahogy elnézem nem sok finom dolog van itthon. - De egy biztosan. Magában kuncogott saját gondolatán. - Szóval rendeljünk valamit mielőtt lerágom a füled és/vagy az arcod. - Elégedetten dörzsölte össze két tenyerét, már éppen készült megtenni ugyanazt az utat amit az előbb. Újból és újból. Kényszeresen tette ezt. De még előtte megtorpant, egy pillanatra visszafordult.
- Ezt felírom a számlára. Mondtam én, hogy egyre csak duzzadni fog az adósság. Rossz vége lesz ennek. - Bólogatva hitegette maga igazát. Elindult ugyanazon a kis ösvényen, ugyanazokkal a lépésekkel, közben karjait oldalra nyújtotta ki mintha egy szakadék fölött kéne egyensúlyoznia. |
Ilajvet
Te vagy saját magad ellensége.
Sóhajtva tolta el magától a poharat, aztán előre dőlt, két tenyerével a térdein támaszkodott. – Hallgatom, doktornő. – Bámulta a rászegezett mutatóujjat, mintha csak egy pisztoly csövébe bámulna. – Senki sem elég jó? Mit jelent annak lenni? – A kérdést úgy tette fel, mintha kihívást érezne a hallottakban.
Mozdulatlan maradt, szinte megfagyott. Akár egy vad, aki hagyja, hogy megsimogassák. Visszahúzza az agyarait, elnyomja az ösztöneit és olyan dolgot tesz, ami a természetétől messze áll.
Így érezte magát, az érintés furcsán idegen volt számára. Mikor érezte utoljára egy másik ember bőrének melegét az arcán? Éppenséggel odalent, a háztömb előtti vöröske pofonját, vagy egy dühös, felbőszített óriás öklét odalent valami lepukkant bárban. Aztán Amber ajka az arcát érintette. Átfutott az agyán, hogy beleforduljon ebbe az ártatlan pusziba és aljas módon csókká változtassa. De nem, nem mozdult.
Figyelte a bosszús arcot, az összekulcsolt karokat. Kérdő tekintettel, hamiskás félmosollyal billentette félre a fejét. – Nem tudom, még nem sikerült eldöntenem. Sok oldalról meg kell vizsgálnom ezt a kérdést. – Elfordította a fejét, ujjával arcának másik oldalára bökött. Szemtelen követelőzés csengett a hangjában. – Például erről az oldalról. |
Rhakia Zeew-Goradha
Egy vállrándítás erejéig megállt, egy pillanatra visszalesett a férfi válla felett, majd ment tovább. Arra az egy pillanatra arca ismét szomorú lett, tekintete egy másik világ agóniáját tükrözte. - Mindenki igényt tart rá. - Suttogta. Meg-megbillent, kicsit kitért de mozdulatai nem kábaságról vagy szédülésről árulkodtak, mintha direkt csinálta volna, illetve tudatában volt az egésznek.
- Kedves? - Szemöldöke megemelkedett, egy kupac elé imbolygott, letérdelt, közben próbálta levakarni arcáról önfeledt vigyorát. - Azért ne essünk túlzásba kedves. - A pohárban lévő ital utolsó cseppjei utaztak gyomrába. Letette valahova, asztal, szekrény, ki tudja mi volt a közelben, nem figyelt oda rá. Cuppogva nézte a mennyezetet, összeszűkült szemekkel gondolkodott, úgy tett, de egyetlen gondolata az volt, hogy tűnjön el a folyadék hányingert keltő utóíze.
- Nem egyszerű, olyan csodálatos személyiség vagy. - Igyekezett komoly pofát vágni, de a végén csak elnevette magát. Ezt nem lehet komolyan kimondani. - Komolyan azt hiszem, hogy a legjobb dolog benned az adósság. - Hümmögött, az ellenérveknél sokkal érdekesebbnek tűnt ez. Megrázta fejét, koncentrációra kényszerítette magát. - Lássuk csak. - Felállt a földről, előbb megtett útját mérnöki pontossággal tette meg ugyanúgy csak éppenséggel előre haladva. Lábai ugyanazt a kis felületet érintették, puhán, kísértetként suhanva. Ha egy pohár vizet raktak volna fejére valószínűleg meg sem rezdült volna, stabilan állt volna holott úgy tűnt ő nem az. Ezt imitálta, szokatlan részeges tekergőzése őt remekül múlatatta és csak ezért csinálta.
- Nagy a szád, valószínűleg túl sokszor kéne lefogni embereket nehogy agyonverjenek. - Fehér fogai kivillantak, kezével legyintett mintha nem is volna igazán fontos. Ez nem jelent semmit szólalt meg egy magas hang a fejében. - Megan is ilyen, sőt azt hiszem rosszabb, aztán egy évszázad után még mindig itt van. - Hangosan felelt annak a kedves kis hangnak amit képtelenség lett volna komolyan venni. Túl aranyos. Túlságosan.
- Úgy vélem te vagy saját magad legnagyobb ellensége. - Fejét félrebillentette, majd valamiféle meghatározhatatlan törmeléket arrébb lökött lábával. Mókásnak találta a tárgy billegését.
- Szóval az adósság. - Megint hümmögött. - Türelmetlen is vagy. - Most ő bökött rá a másikra a levegőben, valóban egy kisebb légáramlat keletkezett, ez az apró varázslat mintha fokozni kívánta volna megrovó tekintetét. Megrázta a fejét. Nem. - Ráér. - Megint a férfi lett kis túrájának célpontja. - Tudod kevés embert akarok csak úgy megölni. Én csak játszom és senki nem elég jó, hogy túlélje. - Szomorkásan húzta félre házát, csalódottan sóhajtott.
Most ő változott tapintatlanná. Közel hajolt, két oldalt a pult szélébe kapaszkodva megtámaszkodott, egyik kezét felemelte és megfogta a fiú arcát, elfordította, egy puszit nyomott a bőrfelületre. Az ok kérdéses, valószínűleg az előző pofon vigasza talált célba kicsit megkésve. Elfordult, tett pár lépést előre, majd megállt, két karját összekulcsolta mellkasa előtt.
- Egyébként haragszom. Hát ilyen lánynak nézel te engem? - Bosszúsan horkantott, fejét hátrabillentve emelte meg orrát, most jött a sértődött nem szólok hozzád megjátszott állapota. |
Ilajvet
Újból megdöntötte a poharat, ezúttal az ital már sokkal tűrhetőbb volt. Ambernek igaza volt, azért még így is borzalmas az íze. – Nem mintha sok választásom lenne. - Azon gondolkodott, rosszul tette-e, hogy beengedte a lányt. Most még nem ellenségek, inkább társak, vagy talán azok lesznek.
De ki tudja, meddig? A felállás mindig gyorsan változik ebben a világban. Ezt már megtanulta az évek során és azt is, hogyan alkalmazkodjon hozzá. Lehetetlen teljes mértékben védekezni, de azért meg lehet előzni a bajt. Ott van például az elszigeteltség vagy névtelenség. De van egy sokkal fontosabb dolog is. Nem bízhatsz meg senkiben. A kapcsolatok kialakításának sincs sok értelme és túl sok veszélyt rejt magában. Ez őt nem különösebben érintette, csak saját magára vigyázott. Úgy tűnt, Amber egyenlőre nem jelent veszélyt. Végtére is már mindegy volt. Nem mintha sokáig tervezett volna itt maradni.
Lehajtott állát feljebb emelte, amikor a lány megközelítette. Cinikus mosollyal az arcán újfent kortyolt. – Igen, tényleg rohadt nagy mázlista vagyok. – Aztán felháborodott, csodálkozó hangot adott, szemöldöke kérdőn megemelkedett. Ennek ellenére vigyorgott. – Miből gondolod, hogy igényt tartok a szolgálataidra? – Kezében a pohárral Amber felé bökött. – Na jó, csak a feltevés kedvéért. – Hümmögve gondolkodott, a padlót bámulta. – Mellettem szól, hogy milyen karizmatikus, kedves ember vagyok. Ezt te sem tagadhatod, téged is idevonzott a pozitív kisugárzásom. – Ujjával szinte vádlón bökött Amberre. – Ha ez nem lenne elég, még az adósod vagyok. A helyedben én feltétlenül behajtanám a tartozást, mielőtt még a halálomat kívánnád. Azt hiszem ennyi. Az ellenérvekkel te jössz. – Bocsánatkérően megvonta a vállát. – Nem akarom saját magam alatt vágni a fát.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Ha már a saját pohara a földön pihent akkor úgy döntött egy ideig még nem mozdul, a látszólag kényelmes helyzetben pihent tovább, behunyta szemeit és hallgatta a férfi érces hangját. Kellemes volt a fülnek, számára biztosan. Gondolatban halkan azt kívánta, hogy beszéljen még, mindegy miről, de beszéljen. Megnyugodott, az egész olyan volt, mint egy határozott, de gyengéd ölelés, mintha semmi félnivalója nem volna emellett a hang mellett. Még a Néma Bírái is távol maradtak tőle, pedig látta őket az utcán. Követték.
Az egyikük egy kirakati babaként állt, az üvegen keresztül követte őt fénylő hófehér szemgolyójával. Volt egy másik is aki úgy tett, mintha taxira várna, egy harmadik aki egy kislány formáját vette fel, a negyedik ennek a kislánynak az édesanyját játszotta el. Látta őket, ők is látták, de senki más. Az övéi voltak, ahogy fordítva is. Az ő kis áldozatuk. Bűnös? Ártatlan? Minden éjjel ezen tanácskoztak, némán, magukban, egy elmeként működve. Sosem született meg az ítélet.
Egy elme voltak, de mégsem. Ugyanoda kapcsolódtak, a gondolat parazita járataiban folytak a kis cseppek. Eljutottak a mellékágakba, a Bírák koponyájába. Bólogattak. Közelebb férkőztek, az arcába hajoltak, úgy szemlélték, mint valami komoly pedigrés csinos szukát. Kiállítás volt, ő pedig egy darabja volt, lehetett rá licitálni, de sosem került teljesen eladásra.
Megrázta fejét. Elég legyen! Hasára fordult, karjait kinyújtotta, ujjaival a földet piszkálgatta miközben arcába omló tincsei mögül lesett ki. Elmerült a szilárd, valóságos világ apró atomjainak részleteiben. Tekintete feljebb emelkedett, Dantéra. Bár pont nem látszott, de vigyorgott, mintha valami zseniális ötlete támadt volna. Lábait maga alá gyűrte, valamelyest feltolta magát, de sokkal inkább fenekét domborította ki. Lassan felsőteste is emelkedni kezdett, feje erőtlenül bicsaklott előre. Szokatlan lassúsággal vonaglott, mintha furcsa táncot lejtenek a fiúnak a zenére.
Megtorpant, lefagyott, majd hirtelen hátravetette haját, így láthatóvá vált széles vigyora és átlényegült kifejezés ami arcára telepedett. Beletúrt hajába, valamelyest megigazítva a rakoncátlan tincseket, fejét oldalra billentette hasonlóan, mint a férfi nem olyan rég.
- Igazad van, kókadt vagyok. - Egyik kezével megtámaszkodott, előrehajolt, a másikkal felvette a földről a poharat. Visszaült fenekére, majd nagyot kortyolt a keverékbe ami hatalmas felelőtlenség volt. Szabad kezét szájára tapasztotta, ujjaival útját állta az italnak amit hirtelen, azzal a lendülettel majdnem ki is köpött. Csak leerőltette a torkán, majd undorodva húzta félre a száját és szemmagasságba emelte a poharat, hogy megvizsgálhassa annak tartalmát.
- Ilyen rosszat még sosem ittam, pedig azért volt szerencsém már pár merész koktéllal összeismerkedni. - Ennek ellenére pár másodperc múlva ismét szájához emelte a poharat, de ezúttal nagyobb megfontoltsággal gurította le a folyadékot.
- Mondhatjuk, szerintem túl jól is. - Nevetett egyet, ráharapott a pohár szélére, fogai halkan koccantak az üveggel. Fejét megrázta ellentmondva az előbb elhangzottaknak. - Néha előfordul, hogy úgy alakul. - Egy vállrándítással vette el szavainak azt a kevés súlyát is ami ott lappangott. - De jobb nem gyakran ilyennel fordulni hozzá, a legtöbb ember akit ellát nem éli meg a harmadik alkalmat. Csak kevesekkel kivételez. - Ők pedig kivételek. Az okát csak sejtik, nem akarták túlzottan beleásni magukat ebbe, ettől függetlenül nem ártott odafigyelni a férfire. Ahogy ők sem teljesen beszámíthatóak úgy Wannard sem, aként döntenek ahogy a kártyákat osztják.
- Egyébként nem vagyunk az emberei. Nem vagyunk se ellenségek, se szövetségesek, csak néha együtt dolgozunk. - Meg néha mást is csinálunk. A pohárra pillantott, ide-oda döntötte, figyelte a folyadék képlékeny formájának változását.
Hirtelen ötlettől vezérelve felállt, picit imbolyogva a hirtelen lendülettől indult el. Kisebb kitérőket tett, felmérte a terepet, mint egy turista aki minden kis csomópontot, épületet, kukát megnéz magának. A vége ugyanaz lett, ahogy a cél is egy volt. Dante előtt állt meg látszólag nem törődőm módon figyelte a pult tartalmát, majd tekintetét a férfiébe fúrta, de csak egy pillanatra.
- De szerencséd volt. Talán még lehet is. Talán nem öl meg ha beszélek vele, ahhoz viszont neked is meg kell győznöd valakit. - Alsó ajkába harapott. Engem. - Érvek, ellenérvek. - Kézfejével kis kört rajzolt a levegőben, majd minden további nélkül továbbhaladt, hogy nézelődjön. Nincs TV. Ez komoly probléma, nagyon komoly probléma. Homlokát ráncolva töprengett a megoldáson miközben fél füllel Dante esetleges mondandóját hallgatta. |
Ilajvet
Üvegek koccantak össze, majd ismét az a jellegzetesen szitkozódó morgolódás. Hamarosan két üvegpohárral a kezében megkerülte a pultot, halkan dúdolt és hümmögött. Megállt a szoba közepén, megemelkedett a szemöldöke. – Hm, lássuk csak – körbefordult a szobában. – Nincs. – Megállt Amber felett, oldalra biccentett fejjel tanulmányozta. – Frissítő. Kókadt vagy. – Nem várta meg, hogy a lány elvegye tőle a poharat, a padlóra tette. Áttetsző, meghatározhatatlan keverék volt benne. Az illata erős volt, tömény, fojtogató.
- Tényleg? Azt hittem, Mr. Sikátor jól ellát benneteket – tért vissza Amber megjegyzéséhez, amit az előbb figyelmen kívül hagyott. - Úgy értem, ellátjátok egymást... minden téren. -
A rádió tovább duruzsolt, az előadó mélyen, reszelősen kezdett énekelni:
The man has a gun, he knows how to use it
A fiú hátrafelé tolatva, saját poharát oldalra tartva lépegetett, épphogy nem kezdett táncba. Továbbra is Ambert bámulta bármi tapintat nélkül.
Nine millimeter Browning, let's see what he can do
Könnyed mozdulattal söpörte odébb a papírdobozokat, a pultra ült. Belekortyolt az italba.
He'll point at your mouth, say that he'll blow your brains out
Lustán mozgatta a lábfejét, úgy nézett Amberre, mintha egy filmet nézne, vagy egy festményt. Mindenesetre úgy tűnt, leköti magát.
|
Rhakia Zeew-Goradha
Az elé táruló látvány közel sem borzasztotta el annyira, mint ahogy azt a férfi várta. Talán csalódott, kellemesen avagy nem, de ha látná a két lány menedékét akkor megértené miért. Amber sem volt sokkal igényesebb, Megan szobája pedig a katasztrófa katasztrófája. Mikor nagy ritkán bemerészkedett oda akkor is machetével kellett utatvágjon magának, a bányász felszerelés sem ártott, olykor pedig egy denevérrel is összetalálkozott. Utóbbi sajnos nem túlzás amit a mai napig nem ért miként lehetséges.
Kibújt cipőjéből, küszködve, de végüls sikerrel járt. Ledobta, kabátját szinte azonnal letépte magáról, úgy érezte fojtogatja. Így maradt a szakadt koptatott farmer és egy csipkés atléta. Neki ennyi elég volt télre is, nem spilázta túl a dolgot aminek gyakran betegség volt a vége. Miután ő is hozzájárult a rendetlenség fokozásához céltudatosan megindult előre, egyenesen az ablak felé.
Nem törődött a továbbiakkal, szabad nem szabad dolgokkal. Érezd otthon magad, idézte fel a férfi szavait - picit átköltve - amivel élni is kívánt. Az ágyhoz érve feltérdelt, kicsit beljebb kúszott és megtámaszkodva bámulta a tájat. Marha nagy szerencséjük volt, a felhőket elnézve sejtette, hogy hamarosan hóesés várható, talán a szél is fokozatosan erősödni fog így szép kis vihar elé nézhetnek.
- Nem túlzás, majdnem mintha otthon lennék. - Lehelete meglátszott az üvegen, immáron komoly, sőt szomorú arccal rajzolt bele egy leegyszerűsített cicát, majd nézte ahogy lassan eltűnik. Hirtelen jött szomorúsága erőteljes volt, a mindig mosolygó Aesmát valaki más vette át, leolvadt bűbájos álarca, hagyta áramolni az érzést. Összeszorult a gyomra, kiszökött végtagjaiból az erő, utolérte a fáradtság is és a keserűség. Talán a bezártság, lehet egy kalitkába zárt madárként érezte magát, de nem volt választása.
Érezte, hogy süllyed, de nem akadályozta meg. Feje lassan hátrabicsaklott, lábait oldalra húzva terült el az ágyon. Karjait szétdobta, lábait behajlítva mozgatta, feje enyhén lelógott, ébenfekete haja a földet söpörte. Szemeit hosszú ideig becsukva tartotta, majd érdeklődve kezdte szemlélni a megfordult világot. Kíváncsian kereste a lakásban a férfit.
Kellemes, enyhén megnyugtató érzéssel töltötte el egyszerűen elheverni az ágyon. Valóban otthonos volt, minden magasztosság nélküli, nem kellett feszélyezve éreznie magát. Akkor mindig túl mocskosnak érezte, minden pólusából mintha sár csepegett volna és minden tiszta, steril, jó dolgot tönkretenne egyetlen apró érintéssel.
- Van TV-d? - Kérdezte fejét enyhén megmozgatva, de így nem látta be teljesen az egész helyet csak bizonyos részleteket. |
Ilajvet
Elfordította a kulcsot, közben megrángatta a kilincset. Bosszankodott egy keveset, halk morgolódás közepette, vállával rásegítve végül beengedte magukat. – Légy üdvözölve – mondta és kitárta az ajtót Amber előtt. A lakás – vagy sokkal inkább a lakásra emlékeztető, bizarr helyiség – valódi katasztrófasújtotta övezet volt.
A mennyezet alacsony volt, de maga a szoba tágasnak mondható, hatalmas ablakokkal. A betűző napfényt sötétítő függönyök fogták fel, amelyek túl hosszúak voltak és ráncosan, gyűrötten folytak a padlóra. A szobát egy pultsziget szelte ketté, a túlsó felén egy hűtőszekrény és egy gáztűzhely árválkodott. Az ablak elé terebélyes, kényelmesnek tűnő ágyat toltak. Régi darabnak látszott, de ez tűnt a legépebb bútornak a lakásban. Középen egy üvegből készült kávézóasztal helyezkedett el, előtte egy rongyos, nyúzott kanapéval. Az asztalkán megszámlálhatatlan papír, könyvek, jegyzetek, kitépett újságlapok és cikkek, mappák és irattömbök, néhány kiterített térkép a városról. A legmagasabb kupac papírköteg teteje hamutállal lett megkoronázva. Dolgozószoba híján ez a kis zug is megtette.
A pulton terült el a valódi káosz: mindenfelé üvegek, papírtálcák, üres vagy részben üres gyorséttermes dobozok, felhalmozott, feltépett borítékok, üvegszilánkok néhány kés és egy bögre társaságában ízléses kompozícióban elrendezve, mindennek megfelelő hangulati keretet adott az égett, füstös, áporodott szag. A fakó szőnyeg egy talpalattnyi szabad helyet sem kínált, ruhadarabok, dobozok, újságpapírok és üvegek borították. Egy kopott ajtó jelezte a lehetséges fürdőszoba jelenlétét.
A fiú lerúgta a cipőjét és a pult felé vette az irányt. – Helyezd kényelembe magad – mondta gunyorosan, mintha előre felkészült volna Amber lehetséges undorára, közben egy öreg rádióval bíbelődött. A duruzsoló, recsegő hangok után végül halk gitárjáték csendült fel. Dante gyors feltérképezést tett az üveghalom között, a kotorászást egy felső fiókban folytatta.
|
Rhakia Zeew-Goradha
- Ami azt illeti nincs és igen, addig ameddig meg nem unom. - Bájosan a fiú felé fordult, egy aranyos kis mosolyt küldött felé, majd tekintete az előttük elterülő útra szegeződött. Jókedvűen baktatott, dudorászott, talán a tény maga, hogy nem látják szívesen. Mindig szórakoztató volt.
- Akár. - Reagált a fiú kijelentésére, összeszűkült szemekkel bámulta a járdát, mintha az előbbi dolgot ő mondta volna. Eltöprengett, úgy vélte neki van igaza, de Dante kijelentése is jogos volt az ő meglátása szerint. Ki tudja?
Egy hét sok idő, és mégsem, arra viszont elég lesz, hogy valamelyest mindannyian megismerhessék egymást, felmérhessék valóban mennyire képesek. Megan már nem nyújthat sok újat neki, attól függetlenül, hogy majdnem teljesen különélnek. Egy a lakás, de gyakran hetekig nem is jelentkezik, Megan pedig mindig elzárkózik. De nem érdekelte, ellenben Dante, akit valamilyen furcsa módon szeretett volna lenyűgözni. Tényleg öreg volt, tényleg elég szánalmas ha már ennyi kis különbségnek ennyire tud örülni.
A vöröske nem igazán foglalkoztatta, de az elé táruló jelenet annál inkább. Gyors észjárásának és remek színészi képességeinek köszönhette azt, hogy még mindig életben maradt. Neki ez volt a specialitása, Megan pedig csak kaszabolt. Mikor a férfi magához rántotta először meglepetten méregette a lányt, majd úgy simult hozzá, mintha már jó ideje édes szeretők volnának. Tekintetével egyértelműen üzent, mint egy féltékeny osztoszkodni nem kívánó nőtől elvárható: Tűnj el! Hasító volt, hihető, túlságosan is, még a legjobbakat is összezavarhatta volna ezzel.
A csattanás, dühös búcsú és a kis dráma véget is ért. Nem firtatta, nem rótta fel. Küszködött. A vöröske előtt mégsem akarta elröhögni magát, az illetlenség lett volna, megvárta, hogy egy picit eltávolodjon majd utána kiszakadt belőle a nevetés. Talán még hallhatta is. Nevetéstől könnyes szemeit törölgette, közben próbálta nem elkenni a sminkjét, emellett elégedetten szipogott és levegő után kapkodott.
- Adósság, hmm, remekül hangzik. - Így van rendjén, a munkáért fizetség jár, még akkor is ha késve érkezik meg. - De óvatosan a késedelmi díjjal, véresen komolyan veszem. - Elégedetten billegett előre-hátra, az előbbinél is sokkal jobb kedve lett, ezt már szinte lehetetlenség fokozni.
Még pislogott párat, majd sietősen belibbent az ajtón. Semmi kedve nem volt kint maradni, ráadásul ki tudja az a szörnyen nevetséges nőszemély mit akarna tőle. A hidegről nem is beszélve, ami elkerülhetetlen, ha hazasétál vagy ha megvárja amíg egy ismerős kijönne elé kocsival. Ez volt a legjobbnak tűnő leetőség, egyelőre.
- Szóval félsz? Kicsit talán felelőtlen kijelentés. Ugye John St.Clair? - Lágy hangján csilingelve édesen mosolygott, majd cuppogott egyet. Szokatlan név, a Dante valóban sokkal jobb ennél. Remek döntés volt Aesma. |
Ilajvet
Amint kilépett az ajtón, felcsapta a kapucniját és zsebretett kezekkel körbefordult. A szeme kikerekedett, Amber már megint ott volt. Hátralépett, újból morgott valamit, majd elindult. Valamiért biztos volt benne, hogy nem kerül sor búcsúzkodásra. Megszaporázta a lépteit. – Sokáig zaklatsz még? Nincs dolgod? – Folyamatosan kémlelt. Bosszús volt és ingerült, mert a lány a sarkában volt, az lakáshoz pedig túlságosan közel jártak. Türelmetlenül kifújta a levegőt. – Az idő semmit sem jelent. Az idő múlásával akár el is tompulhatsz. – Amberre sandított, kíváncsi volt, reagál-e a sértésre. Csendben sétált tovább, úgy tűnt, nem sok kedve van csevegni. Úgy tervezte, elsétál az épület mellett, messzebbre tereli a lányt, aztán majd elvál tőle. De nem számított arra, ami a következő pillanatban fogadta. Kifordultak a sarkon. A társasház bejárata előtt egy fiatal, vörös hajú lány álldogállt. Karba tett kézzel, ide-oda toporgott, türelmetlenül billegett tűsarkain. Megfordult, a szemei elkerekedtek, aztán összeszűkültek. Dante megtorpant és ugyanazzal a lendülettel hátat fordított. De a hang belé harapott, nem hagyta elmenekülni:
- John? John!
A fiú felssziszent, mintha megszúrták volna. Lassan, kelletlenül fordult vissza.
- Hová a francba tűntél? – a lány hangja idegesítően magas volt. - Már azt hittem, leléceltél. Hozzád jöttem, hogy megnézzem, mi a rosszseb van. – Zöld szemei élesen villantak a Dante mellett álló nőre. – Ki ez a csaj?
Egy hosszú, néma pillanat telt el. Aztán a fiú megragadta Ambert és mielőtt tiltakozhatott volna a derekánál fogva saját oldalához húzta. – Mit gondolsz, szerinted ki? – a hangja száraz volt és lekezelő. A vörös lány szája keskeny vonallá húzódott, pillanatokig csak hápogott. Végül egy szökkenéssel a fiú előtt termett, meglendítette a kézfejét és annak rendje-módja szerint felképelte.
- Aú.
- Egy pöcs vagy, St.Clair! – Azzal el is billegett túlméretezett sarkain, de az utca túloldaláról még visszanézett, dühösen rázta a középső ujját Dante felé. A fiú viszonzásul megemelte a kézfejét és egy szépségkirálynőt kenterbe verő mozdulattal integett neki vissza. Elengedte Ambert és szembe fordult vele, de nem lépett hátra. Pimasz, szenvtelen módon bámulta őt ebből a közelségből . – Az adósod vagyok – jelentette be hivatalosan, elfordult tőle, előhúzta a zsebéből a kulccsomót. – Na – mormolta halkan, úgy tűnt, ezzel le is zárja a beszélgetést, de aztán az ajtókeretnek támaszkodva visszabámult. – Félek attól, hogy visszajön – mondta vészjóslon. – Szóval igyekezz vagy maradj kint. |
Egy öreg kis épület, húsz lakással amik változó méretben vannak jelen. Egy giz-gazos udvarral rendelkezik, amin csoda, hogy bármi képes megélni a sok törmeléktől és szeméttől. Egy nem túl veszélyes környéken helyezkedik el, ráadásul nagyon olcsó, bár tény, hogy nem a legkorszerűbb. |
[31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Egy öreg kis épület, húsz lakással amik változó méretben vannak jelen. Egy giz-gazos udvarral rendelkezik, amin csoda, hogy bármi képes megélni a sok törmeléktől és szeméttől. Egy nem túl veszélyes környéken helyezkedik el, ráadásul nagyon olcsó, bár tény, hogy nem a legkorszerűbb.
- Remek kérdés. - Hümmögve gondolkodott. Túl jó. - Ezt jobban meg kell fontolnom, de azt hiszem jelenleg az volna a válaszom, hogy egy kis kihívással már beérném. Elég unalmas amikor a préda önként rohan a farkas agyarai közé. Lassan már fel is darabolják magukat és félig megemésztett állapotban kúsznak elém. - Lemondóan megcsóválta fejét, félrehúzta száját és sóhajtott. Lehangoló.
